Friday 1 January 2010

Stanislaw Lem: Ismétlés (I. rész)

Stanisław Lem - Ismétlés


Történt, hogy Szarmata Hipolip király udvarába két hittérítő érkezett az igaz hit igéit hirdetni. Hipolip más volt, mint a többi király. Az egész Galaktikában nem lehet találni még egy olyan gondolkodó uralkodót, mint ő. Már pendelyes korában úgy vágott az esze, mint a borotva, és szabadelvű csasztuskákat szerkesztett, a tudósokra pedig annyira hallgatott, hogy amikor meg akarták koronázni, az ablakon át menekült a trónteremből, és csak annak az érvnek engedett, hogy más még rosszabb lenne. Azt tartotta, hogy nem az a jó hatalom, amelyet magasztalnak vagy átkoznak, hanem az, amelyet észre sem vesz senki. Az experimentális filozófia híve volt, amely azt hirdeti, hogy az az igaz, amit csinálni lehet, nem pedig az, amit csak mondani. Bátran odaállhatott hát a két hittérítő atya Hipolip elé. Örömmel vegyes szörnyülködésük nem ismert határt, amikor megértették, hogy a király nemhogy Istenről, de semmiféle vallásról még csak nem is hallott. Tudták, hogy in partibus infidelium fogják Isten igéjét hirdetni, de hogy ennyire?! Hipolip gondolkodása a hit kérdéseiben fehér lap volt, így a tiszteletreméltó misszionáriusok szinte toporzékoltak a türelmetlenségtől, úgy buzogott bennük a hittérítő kedv. Azonnal tájékoztatták is a mindenható Teremtő létezéséről, aki hat nap alatt alkotta meg a világot, hogy a, hetediken pihenhessen, beszéltek az azt megelőző káoszról, amely lebegett a vizek felett, az ősszülőkről, kiűzetésükről a Paradicsomból és a Megváltó eljöveteléről, a szeretetről és az irgalomról - a király pedig magával vitte őket az audienciateremből a magánlakosztályába, és otromba kérdésekkel gyötörte őket, mégis megértő türelemmel válaszolgattak neki, látva, hogy ezek nem eretnekségből, hanem tudatlanságból fakadnak. Elképedve a tényektől, amelyekkel először volt alkalma megismerkedni, többször elismételtette magának a világ teremtésének történetét, mert egyszerűen megrészegedett újszerűségétől. Egyre azon faggatózott, az atyák egészen bizonyosak-e abban, hogy Isten azért teremtette a világot, hogy benépesítse. Nem lehetséges-e, hogy valami távolabbi célja volt a teremtéssel, és az isteni építmény lakói mintegy titokban, mellékesen keltek ki benne? Valóban külön gondot fordított-e rájuk az Isten, amikor munkához látott? Az atyák pedig türtőztetve a határtalan, de ugyanakkor ártatlan naivitás kiváltotta megbotránkozásukat, kezeskedtek róla, hogy Isten a teremtményei számára alkotta a világot, és volt olyan kegyes, hogy semmit sem tartott szem előtt boldogságukon kívül. A Teremtőnek a teremtményei iránt táplált forró érzelmeinek megismerése óriási hatással volt Hipolipra. Csak a Sátánnal kapcsolatban vetődtek fel bizonyos nehézségek, mert a király meglehetősen kevéssé konvencionálisan viselkedett a megtérített szerepében. Nem azon csodálkozott, hogy az Úr megtűri a Sátánt, hanem azon, hogy az egyház irtózik tőle. - Ugyanez a helyzet vele is, mint a csatornázással - mondta -; kellemetlen, de nélkülözhetetlen. Hogyha nem volna a Sátán, az Istennek magának kellene a poklot is szemmel tartania, ami nehezen volna összeegyeztethető végtelen jóságával. Mindig kényelmesebb delegálni valakit az ilyen rázós ügyekhez. Mert így, ahogy most van, a pokol nélkül mozdulni sem lehet, ahhoz elejétől kezdve másképp kellett volna tervezni a világot. Tehát az egyház hivatalból el kell hogy ismerje a Sátán nélkülözhetetlenségét. - De végül valahogy mégiscsak sikerült az atyáknak leküzdeniük a király ellenvetéseit és helyes vágányra terelni gondolkodását, így Hipolip a tanítás huszonkilencedik napján felvette az új hitet, és még sírva is fakadt meghatottságában. A hittérítők pedig, akik szintén elérzékenyültek, díszkötéses Szentírást ajándékoztak neki, áldást osztottak, és útra keltek újabb akadályok felé. A király három hétre bezárkózott lakosztályába, tanácsadóit sem hívta össze, audienciát sem tartott, mindössze egyszer küldetett asztalosért, mert leszakadt alatta a könyvtári létra egyik foka. Mígnem egy reggel kiment a kertbe, más szemmel nézve a legkisebb fűszálra is, mint Isten teremtményére, majd visszatérve a palotába, azonnal elküldette magát a királyi ontológust a híres omnigenerikus tervezőkért, Trurlért és Klapanciuszért, hogy jelenjenek meg előtte - de íziben!
Meg is jelentek mindketten, lihegve, mert igencsak sürgette őket a tiszteletreméltó követ, meghajoltak a trón előtt, és várták uruk szavát, mialatt Klapanciusz oldalba bökte Trurlot, emlékeztetve, hogy mit vert a fejébe indulás előtt - hogy ne mondjon semmi bolondot, hanem minden szót háromszor gondoljon végig, mielőtt kimondja. De legjobb, ha csendben ül. Ő, Klapanciusz, majd magára vállalja az egész kihallgatást.
- Üdvözöllek benneteket, kedveseim, és köszönöm a gyors megjelenést - mondta Hipolip, hellyel kínálva őket. - Buzgón figyeljetek, mert nagy dolgok foglalkoztatják elmémet, és megvalósításuk tőletek függ! Nemrégiben felkeresett két csillagközi utazó, akiktől azt hallottam, hogy a Kozmosz nem gazdátlan jószág, hanem van alkotója. Az Isten az: mint biztosítottak róla, egy szerfelett szimpatikus egyén, akiben feltétel nélkül hiszek, és ezt nektek is melegen ajánlom. Holnap rendeletet bocsátok ki, amelynek értelmében minden alattvalóm megkapja kazetta-kiadásban a Szentírást, de titeket nem ebben az ügyben hívattalak. Már tudom, hogy a világ nem bennünk van, és nem is tőlünk származik, hanem alkotója személyesen rendezte be a szintén általa teremtett lények számára lakóhelyül. Így Isten elvégezte a maga dolgát, hát úgy vélem, hogy nekem is meg kell tennem a magamét. A jövevények, akiknek hálás vagyok, hogy megtérítettek, hevesen rá akartak beszélni, hogy először törődjek a saját üdvözülésemmel, amit udvariasan végighallgattam, mert neveletlenség lett volna félbeszakítani őket, de nekem is megvan a magamhoz való eszem. Nem olyan fából faragtak, hogy mindenekelőtt magamra gondoljak. Sokkal fontosabb nálam a közérdek! Ennek akarom tehát szentelni mostantól fogva hátralévő napjaimat. Tisztelt Trurl uram, ismerem De lmpossibilitate Felicitationis Satiandae Entium Sapientium című munkádat, de nem hatott meg különösebben, mert arra gondoltam: mi dolgunk a világon? Hát az utolsó, amit elismertem volna, mielőtt Istenben kezdtem hinni, a világmindenség tökéletessége. De azt gondoltam magamban, hogy ha mindez magától melegedett fel, alakult ki és fejlődött, akkor nem lehet panaszt tenni senkinél az esetleges hiányosságokért, ugyanígy a lét üzemzavaraira sincs megoldás. Most azonban, hogy már hiszek, nem gondolkodhatom így tovább! Alapjukban változtak meg a dolgok. Elhiszem, kételkedés nélkül, hogy a Teremtő végtelenül szeretetreméltó, hogy határtalanul kegyes hozzánk, hogy a legjobban akarta, lévén maga a tökéletesség - de nem hiszem, hogy nem lehetett volna mindezt jobban megcsinálni!