Monday 3 August 2009

Stanislaw Lem: Ismétlés (VI). rész)

Egy éles fénysugár világította meg az ezüstös színű alumínium lépcsőt. Teteje homályba veszett. Mintha gyalog kéne felmennie a csillagokig. Nyitott csapófedél. Hanyatt feküdt. A fénylő műanyag burok, amit magára húzott, zizegett. Hozzátapadt a ruhájához s kezéhez.
- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő, huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kettő, egy, zéró!
Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként fénylő műanyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a levegőt.
- Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már?
- Nem. Tíztől kérem.
- Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felhőréteg, cirrosztrátusz és cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas ejtőernyője?
- Rendben van. Köszönöm.
- Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, első felhőréteg, cirrosztrátusz. Második felhőréteg. A hőmérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás, zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó. Figyelem! Sok sikert! Ugrás!
- Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit sohasem látott, és nem is fog látni.
Kizuhant a homályba, a levegőt a nagy sebességtől szinte keménynek érezte. A levegő fütyült a feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könnyű ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségből. Felnézett - az ajtóernyő elérhetetlen volt.
Szép munka.
Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami feltűnt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az ördögbe! Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az ejtőernyő. Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszerű, furcsa anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyelőre a kronogamban volt. Felvegye már a lakkcipőt, vagy még ne?
Jobb lesz minél előbb. A műanyag visszaveri a fényt.
Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék. Lakkcipő, zsebkendő, zsebkés, névjegyek.
Hol van a pohár?
A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felhők borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá idő, megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az összehajtogatott ejtőernyőt begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett műanyag burkot is. Állítólag semmi sem fog tőle meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb kimászni ebből a gabonatáblából?
Az utasítás jobban tudja.
Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt.
Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel, zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem égető maradvány, olyan, mint egy elszenesedett papírcsomó.
Szép munka.
Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkendőt, és kiment az útra. Az út szélén haladt, elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószínűleg nem az. Kőris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldkő. Megvan!
A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót. Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a kőpadlóra az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült aranyozásán, az ablakon, amely kívülről valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellenőrizve a szmoking vállát, ujjait, hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a műanyag fóliából egy darabka. Megigazította a kendőt a zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés előtt, és ahogy nyugodtan lélegzett, enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a kőlépcső fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A felhők körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a korona aranyüregébe, mielőtt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség.
A távolban egy facsoport mögül előbukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák, kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavetődő árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószerűen szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szökőkútnál előhúzta zsebéből a poharat, körmével felfeszítette a fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegyűrte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatérő vendég, aki felhevült a táncban, és enyhülést keresett. Megtörölte zsebkendőjével az orrát, egyik kezéből a másikba téve át a poharat, azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az őt követő felületes pillantásukat érezte.
A fény szinte kék volt az első lépcsőkön, a többín melegsárga, a zene keringőt játszott. "Simán megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal a nőt. Már csak két lépésre állt tőle, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéből, fehér és vörös bort fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra fordította a fejét. Csak Madorian nézett őrá. A nőt meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el.
- Nem ismer meg engem, ugye? - Nem.
Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével?
Felvonta a szemöldökét. - Ön az?
- Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt vele. Később inkább távol tartotta magát tőle. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan ajtón szöktek ki, amelyet csak a nő ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette őket észre. Különös.
Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felhőket az éjszaka második felében - úgy, ahogy az lenni szokott.
- Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra. Talán egy felnőttre?
- Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképről… azokból az időkből.
Felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott.
- Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a szavaira,
- Ön ugyanarról a vidékről való, mint én. Ez elgondolkodtató.
- Miért?
- Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek.
- Tőlem?
Őszinte volt, naiv, meglepett.
- Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy ismertük egymást mint gyermekek.
- Mi különös van ebben?
- Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami előjel. Erre az éjszakára. Mintha ez jelentene valamit.
- Ön babonás?
- Menjünk vissza! Hűvösödik.
- Sosem szabad megfutamodni.
- Mit mond már megint?
- Nem kell elfutni a sorsunk elől. Ez úgyis lehetetlen.
- Ha ön tudhatná.
- Hol van a pónija?
- És az ön léggömbje?
- Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az idővel. Nincs hatékonyabb bomlasztó erő.
- Úgy beszél, mintha öregek lennénk.
- Az idő az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan.
- Úgy véli?
- Tudom. - És ha…? - Tessék?
- Nem, semmi.
- Akart valamit mondani.
- Csak úgy hiszi.
- Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az.
- Ejha!
- Egy szó.
- Melyik?
- Kronda.
Megrezzent. Őszintén megrémült.
- Mit…?
- Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül.
- Mit tud ön? És honnan?!
- Ugyanazt, amit ön.
- Lehetetlen! Az titok.
- Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki előtt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri.
- Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla?
- Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi. Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kitől hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom.
- Ez nem előny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…?
- Vajon azt is tudja… mikor.
- Ne tréfáljon!
- Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A nő szinte reszketett.
- Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt?
- Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is.
- Talán valaki… honnan tudja, hogy ő volt?
- A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem egyszerű?
- Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?!
- Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi, hogy én…
- Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára.
- Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen.
- Hány óra van?
- Hat perc múlva kettő.
- Nem tudom, mi sül ki mindebből.
Az őket körülvevő sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehető árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen, és pillanatokra úgy tűnt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más időből érkezett volna hozzájuk.
- Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni.
- A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… előtt. Lehet, hogy megszűnünk létezni. Ezt is tudja?
- Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen.
- Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá beszélt, de nem látta őt. - Ő fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne.
- Úgy bizony.
- Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem változtathatja meg. Vagy meglátom őt olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta… Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel előtte beszélek.
Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta:
- Mennyi idő… maradt?
- Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt.
Az arca fölé hajolt, és egyidejűleg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan erősen, ahogy csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant…