Trurl kikapcsolta a vetítőt, huzigálta a vezetékeket, a király pedig egy szó nélkül leült a trónjára, de látszott rajta, hogy nincs túlságosan elragadtatva a vetítéstől. Klapanciusz a torkát köszörülte.
- Nem akarom untatni királyi felségedet, ezért három szóban összefoglalom az egészet. A folyamat, amit a királyi felség látott, tipikus. A bonyodalom jelentéktelen volt, de akár ilyen, akár olyan, mindig hasonló véget ér. Az ellenfelek tevékenysége mindig a lehető legrövidebb sugárra korlátozódik a különleges pont mint centrum körül - ez az a hely, ahonnan irányítani lehet az idők futását. Ha az egyes időgépek hatósugarát nagyra vesszük, és így kevesebb lesz belőlük a planétán, akkor kevés lesz a harci középpont is. Ha a hatósugár kicsi, és bőségesen elegendő centrum van, akkor ennek megfelelően az összeütközési gyújtópont is több. De a dolgok tényegén mindez nem változtat. Meg lehet oldani azt is, hogy az időgép kezelőjét ne érintse az okozott változás. De ez sem hoz semmi újat. Mert akkor az a személy, aki utolsóként marad az időgépnél, arra kényszerül, hogy a régmúltba meneküljön; mivel pedig az idő feletti hatalom kérdése nem lehet közömbös egyetlen ember számára sem, a konfliktus logikája arra kényszeríti, hogy teljesen ember nélküli korszakba lépjen vissza. Ezzel kilép a történelemből, és többé nem vesz részt az időgépért folytatott harcokban. Ha a bolygón csak egyetlen különleges pont található, egyetlen nagyhatalom jön létre, amely azt kézben tartja, és állandó harcban áll a decentralizáló mozgalmakkal, ugyanakkor belviszályok is folynak az idő kormánylapátjáért. A legbölcsebb egyének azt tanácsolják, hogy senkitől sem hozzáférhető különleges pontokat készítsünk, például azáltal, hogy robbantgatásokkal a földkéreg mélyébe szorítjuk azokat. De ha a különleges pontok helyett az időhatalom fogalmát vezetjük be, kalandozások, rablóhadjáratok indulnak, megjelenik az időgyarmatosítás és az időgengszterizmus, kísérletek az időhatalmi technika monopolizálására, mert amit egyesek felfedeztek, azt előbb-utóbb mások is meg tudják ismételni. Ha pedig az újkort vesszük kiindulási alapul, időháborúhoz vezet. A stratégia lényege abban áll, hogy be kell keríteni az ellenséget a jövő felől, és a fejlődés mélyére kell taszítani - a múltba -, vagyis ismét regresszió kezdődik. Akinek a kezében van az idő, azé a hatalom, tehát harc folyik érte, fokozva az új támadó és védelmi technikák kifejlesztését az idődimenzióban…
- Amint látom, a megfordítható idő inkább csak új bajok forrása, mintsem hogy előnyös lenne - mondta Hipolip komoran. - Nem tudtok segíteni ezen?
- Próbálkoztunk az időben való mozgás korlátozásával akcelerációs szelepek és más biztosítékok segítségével, uram - felelte Trurl -, de akkor az érdekeltek elsődleges célja ezeknek a korlátoknak a megszüntetése.
- No, jól van. És ha a civilizációt a szellemi kultúra magas etikai, liberális, humanitárius és pluralista szintjére emelnénk?
- Ilyet fél kézzel be tudunk programozni, felséges úr - mondta Klapanciusz. - Abban a meggyőződésben nem tettük ezt, hogy ez sem hoz semmi újat, de ha felségednek ez a kívánsága, kérjük, nézze meg… Trurl?
Az gyakorlottan sorra nyomkodta a billentyűket, áthelyezett néhány csatlakozódugót, elcsavarta az áramerősítő gombját, és felsóhajtott:
- Kész.
- Melyik lesz?
- Az idő mint az állandó gravitációs változások függvénye.
A fénysugár az alabástrom lapokra vetődött. Trurl megélesítette a képet. Madorian az asztal fölé hajolt.
- Ő az? - kérdezte, a pillanatfelvétel-sorozatot szemlélve.
- Igen.
A tábornok gépiesen megigazította a hajtókáját.
- Ursula Morribond. Nem ismered meg?
- Nem. Akkor tízéves volt.
- Jegyezd meg, hogy ő nem ad át neked semmi technikai részletet. Csak információt kell kapnod tőié, hogy van-e már nekik krondájuk vagy nincs, és hogy a hadműveleti készültség állapotában van-e.
- Tudni fogja? Bizonyos ön ebben?
- Igen. Nem szószátyár, de a felesége előtt nincs titka. Mindent megtesz, csak hogy megtarthassa. Majdnem harminc év a korkülönbség!
- A nő szereti?
- Nem hiszem. Inkább imponál neki. Ugyanarról a vidékről származol, ahonnan ő, ez jó. Gyermekkori emlékek. Ne siesd el! Azt javaslom, légy tartózkodó! Ez a férfivarázs titka. De tudod te magad is.
Madorian hallgatott. Figyelmes arca a műtéti felület fölé hajló sebészére emlékeztetett.
- Ma van a bevetés?
- Ma, minden óra drága.
- Nekünk van hadműveleti krondánk?
A tábornok ingerülten krákogott.
- Ezt nem mondhatom meg neked, magad is tudod jól. Egyelőre tart az egyensúly: ők nem tudják, hogy nekünk van-e, mi pedig, hogy nekik van-e. Ha elkapnának…
- Kitapossák a belem, hogy megmondjam!
- Meg kell értened.
Madorian felegyenesedett, már emlékezetébe véste a nő arcát a fényképeken.
- Kész vagyok.
- El ne feledkezz a pohárról! Nem is válaszolt.
Már nem hallotta a tábornok szavait. A fémtölcsérek az asztal zöld posztójára vetítették a fénycsövek fényét. Az ajtó kivágódott, mintha belerúgtak volna, a szárnysegéd rohant be egy papírszalaggal a kezében, egyenruhájának zakóját gombolgatva.
- Tábornok, készültség Hassy és Doepping körül! Minden út lezárva.
- Azonnal. Madorian, ön már tud mindent. Igen?
- Igen.
- Sok sikert!
A felvonó megállt. A pázsit félrehúzódott, majd visszatért helyére. A nedves levelek illatába ingerlő, de nem kellemetlen szag vegyült - nitrogén. Bemelegítik az első fokozatot - gondolta. A lámpák a távolabb állók kezében kiemelték a homályból az álcázóhálót.
- Anakolut?
- Avocado.
- Kövessen!
Ment a sötétben a köpcös tiszt után, aki hajadonfélt volt. A helikopter fekete árnyéka mint hatalmas száj tátongott a homályban.
- Hosszú az út? - Hét perc.
Az éjszakai madár bőgve röppent fel a magasba, aztán landolt, a légcsavar még forgott, de már álltak, a láthatatlan fűszálak lengedeztek a mechanikus száltól, és csiklandozták a lábát.
- A rakétához.
- A rakétához, igenis. Semmit sem Iátok. Megvakultam.
- Odavezetem önt kézen fogva. - (Női hang!) - Ebben van a szmoking. Kérem, öltözzék át. Aztán bújjon bele ebbe a burokba!
- A lábamat is dugjam bele?
- Igen. A zokni és a lakkcipő ebben a tokban van.
- Mezítláb kell ugranom?
- Nem mezítláb. Ebben a zokniban. Aztán összetekeri az ejtőernyővel együtt. Megjegyezte?
- Igen.
Eleresztette ezt a kicsi, erős női kezet. Átöltözött a sötétben. Arany lapocska. Cigarettatárca? Nem, öngyújtó. Fénycsík villan.
- Madorian!
- Jelen.
- Készen van?
- Készen.
- A rakétához, utánam!
- Igenis, a rakétához.
Thursday, 3 September 2009
Monday, 3 August 2009
Stanislaw Lem: Ismétlés (VI). rész)
Egy éles fénysugár világította meg az ezüstös színű alumínium lépcsőt. Teteje homályba veszett. Mintha gyalog kéne felmennie a csillagokig. Nyitott csapófedél. Hanyatt feküdt. A fénylő műanyag burok, amit magára húzott, zizegett. Hozzátapadt a ruhájához s kezéhez.
- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő, huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kettő, egy, zéró!
Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként fénylő műanyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a levegőt.
- Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már?
- Nem. Tíztől kérem.
- Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felhőréteg, cirrosztrátusz és cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas ejtőernyője?
- Rendben van. Köszönöm.
- Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, első felhőréteg, cirrosztrátusz. Második felhőréteg. A hőmérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás, zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó. Figyelem! Sok sikert! Ugrás!
- Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit sohasem látott, és nem is fog látni.
Kizuhant a homályba, a levegőt a nagy sebességtől szinte keménynek érezte. A levegő fütyült a feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könnyű ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségből. Felnézett - az ajtóernyő elérhetetlen volt.
Szép munka.
Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami feltűnt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az ördögbe! Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az ejtőernyő. Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszerű, furcsa anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyelőre a kronogamban volt. Felvegye már a lakkcipőt, vagy még ne?
Jobb lesz minél előbb. A műanyag visszaveri a fényt.
Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék. Lakkcipő, zsebkendő, zsebkés, névjegyek.
Hol van a pohár?
A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felhők borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá idő, megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az összehajtogatott ejtőernyőt begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett műanyag burkot is. Állítólag semmi sem fog tőle meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb kimászni ebből a gabonatáblából?
Az utasítás jobban tudja.
Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt.
Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel, zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem égető maradvány, olyan, mint egy elszenesedett papírcsomó.
Szép munka.
Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkendőt, és kiment az útra. Az út szélén haladt, elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószínűleg nem az. Kőris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldkő. Megvan!
A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót. Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a kőpadlóra az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült aranyozásán, az ablakon, amely kívülről valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellenőrizve a szmoking vállát, ujjait, hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a műanyag fóliából egy darabka. Megigazította a kendőt a zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés előtt, és ahogy nyugodtan lélegzett, enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a kőlépcső fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A felhők körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a korona aranyüregébe, mielőtt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség.
A távolban egy facsoport mögül előbukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák, kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavetődő árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószerűen szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szökőkútnál előhúzta zsebéből a poharat, körmével felfeszítette a fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegyűrte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatérő vendég, aki felhevült a táncban, és enyhülést keresett. Megtörölte zsebkendőjével az orrát, egyik kezéből a másikba téve át a poharat, azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az őt követő felületes pillantásukat érezte.
A fény szinte kék volt az első lépcsőkön, a többín melegsárga, a zene keringőt játszott. "Simán megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal a nőt. Már csak két lépésre állt tőle, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéből, fehér és vörös bort fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra fordította a fejét. Csak Madorian nézett őrá. A nőt meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el.
- Nem ismer meg engem, ugye? - Nem.
Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével?
Felvonta a szemöldökét. - Ön az?
- Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt vele. Később inkább távol tartotta magát tőle. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan ajtón szöktek ki, amelyet csak a nő ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette őket észre. Különös.
Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felhőket az éjszaka második felében - úgy, ahogy az lenni szokott.
- Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra. Talán egy felnőttre?
- Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképről… azokból az időkből.
Felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott.
- Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a szavaira,
- Ön ugyanarról a vidékről való, mint én. Ez elgondolkodtató.
- Miért?
- Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek.
- Tőlem?
Őszinte volt, naiv, meglepett.
- Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy ismertük egymást mint gyermekek.
- Mi különös van ebben?
- Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami előjel. Erre az éjszakára. Mintha ez jelentene valamit.
- Ön babonás?
- Menjünk vissza! Hűvösödik.
- Sosem szabad megfutamodni.
- Mit mond már megint?
- Nem kell elfutni a sorsunk elől. Ez úgyis lehetetlen.
- Ha ön tudhatná.
- Hol van a pónija?
- És az ön léggömbje?
- Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az idővel. Nincs hatékonyabb bomlasztó erő.
- Úgy beszél, mintha öregek lennénk.
- Az idő az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan.
- Úgy véli?
- Tudom. - És ha…? - Tessék?
- Nem, semmi.
- Akart valamit mondani.
- Csak úgy hiszi.
- Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az.
- Ejha!
- Egy szó.
- Melyik?
- Kronda.
Megrezzent. Őszintén megrémült.
- Mit…?
- Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül.
- Mit tud ön? És honnan?!
- Ugyanazt, amit ön.
- Lehetetlen! Az titok.
- Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki előtt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri.
- Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla?
- Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi. Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kitől hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom.
- Ez nem előny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…?
- Vajon azt is tudja… mikor.
- Ne tréfáljon!
- Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A nő szinte reszketett.
- Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt?
- Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is.
- Talán valaki… honnan tudja, hogy ő volt?
- A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem egyszerű?
- Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?!
- Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi, hogy én…
- Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára.
- Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen.
- Hány óra van?
- Hat perc múlva kettő.
- Nem tudom, mi sül ki mindebből.
Az őket körülvevő sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehető árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen, és pillanatokra úgy tűnt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más időből érkezett volna hozzájuk.
- Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni.
- A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… előtt. Lehet, hogy megszűnünk létezni. Ezt is tudja?
- Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen.
- Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá beszélt, de nem látta őt. - Ő fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne.
- Úgy bizony.
- Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem változtathatja meg. Vagy meglátom őt olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta… Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel előtte beszélek.
Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta:
- Mennyi idő… maradt?
- Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt.
Az arca fölé hajolt, és egyidejűleg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan erősen, ahogy csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant…
- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő, huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kettő, egy, zéró!
Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként fénylő műanyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a levegőt.
- Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már?
- Nem. Tíztől kérem.
- Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felhőréteg, cirrosztrátusz és cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas ejtőernyője?
- Rendben van. Köszönöm.
- Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, első felhőréteg, cirrosztrátusz. Második felhőréteg. A hőmérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás, zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó. Figyelem! Sok sikert! Ugrás!
- Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit sohasem látott, és nem is fog látni.
Kizuhant a homályba, a levegőt a nagy sebességtől szinte keménynek érezte. A levegő fütyült a feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könnyű ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségből. Felnézett - az ajtóernyő elérhetetlen volt.
Szép munka.
Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami feltűnt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az ördögbe! Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az ejtőernyő. Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszerű, furcsa anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyelőre a kronogamban volt. Felvegye már a lakkcipőt, vagy még ne?
Jobb lesz minél előbb. A műanyag visszaveri a fényt.
Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék. Lakkcipő, zsebkendő, zsebkés, névjegyek.
Hol van a pohár?
A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felhők borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá idő, megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az összehajtogatott ejtőernyőt begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett műanyag burkot is. Állítólag semmi sem fog tőle meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb kimászni ebből a gabonatáblából?
Az utasítás jobban tudja.
Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt.
Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel, zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem égető maradvány, olyan, mint egy elszenesedett papírcsomó.
Szép munka.
Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkendőt, és kiment az útra. Az út szélén haladt, elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószínűleg nem az. Kőris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldkő. Megvan!
A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót. Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a kőpadlóra az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült aranyozásán, az ablakon, amely kívülről valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellenőrizve a szmoking vállát, ujjait, hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a műanyag fóliából egy darabka. Megigazította a kendőt a zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés előtt, és ahogy nyugodtan lélegzett, enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a kőlépcső fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A felhők körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a korona aranyüregébe, mielőtt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség.
A távolban egy facsoport mögül előbukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák, kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavetődő árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószerűen szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szökőkútnál előhúzta zsebéből a poharat, körmével felfeszítette a fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegyűrte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatérő vendég, aki felhevült a táncban, és enyhülést keresett. Megtörölte zsebkendőjével az orrát, egyik kezéből a másikba téve át a poharat, azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az őt követő felületes pillantásukat érezte.
A fény szinte kék volt az első lépcsőkön, a többín melegsárga, a zene keringőt játszott. "Simán megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal a nőt. Már csak két lépésre állt tőle, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéből, fehér és vörös bort fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra fordította a fejét. Csak Madorian nézett őrá. A nőt meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el.
- Nem ismer meg engem, ugye? - Nem.
Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével?
Felvonta a szemöldökét. - Ön az?
- Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt vele. Később inkább távol tartotta magát tőle. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan ajtón szöktek ki, amelyet csak a nő ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette őket észre. Különös.
Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felhőket az éjszaka második felében - úgy, ahogy az lenni szokott.
- Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra. Talán egy felnőttre?
- Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképről… azokból az időkből.
Felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott.
- Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a szavaira,
- Ön ugyanarról a vidékről való, mint én. Ez elgondolkodtató.
- Miért?
- Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek.
- Tőlem?
Őszinte volt, naiv, meglepett.
- Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy ismertük egymást mint gyermekek.
- Mi különös van ebben?
- Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami előjel. Erre az éjszakára. Mintha ez jelentene valamit.
- Ön babonás?
- Menjünk vissza! Hűvösödik.
- Sosem szabad megfutamodni.
- Mit mond már megint?
- Nem kell elfutni a sorsunk elől. Ez úgyis lehetetlen.
- Ha ön tudhatná.
- Hol van a pónija?
- És az ön léggömbje?
- Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az idővel. Nincs hatékonyabb bomlasztó erő.
- Úgy beszél, mintha öregek lennénk.
- Az idő az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan.
- Úgy véli?
- Tudom. - És ha…? - Tessék?
- Nem, semmi.
- Akart valamit mondani.
- Csak úgy hiszi.
- Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az.
- Ejha!
- Egy szó.
- Melyik?
- Kronda.
Megrezzent. Őszintén megrémült.
- Mit…?
- Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül.
- Mit tud ön? És honnan?!
- Ugyanazt, amit ön.
- Lehetetlen! Az titok.
- Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki előtt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri.
- Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla?
- Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi. Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kitől hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom.
- Ez nem előny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…?
- Vajon azt is tudja… mikor.
- Ne tréfáljon!
- Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A nő szinte reszketett.
- Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt?
- Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is.
- Talán valaki… honnan tudja, hogy ő volt?
- A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem egyszerű?
- Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?!
- Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi, hogy én…
- Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára.
- Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen.
- Hány óra van?
- Hat perc múlva kettő.
- Nem tudom, mi sül ki mindebből.
Az őket körülvevő sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehető árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen, és pillanatokra úgy tűnt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más időből érkezett volna hozzájuk.
- Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni.
- A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… előtt. Lehet, hogy megszűnünk létezni. Ezt is tudja?
- Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen.
- Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá beszélt, de nem látta őt. - Ő fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne.
- Úgy bizony.
- Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem változtathatja meg. Vagy meglátom őt olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta… Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel előtte beszélek.
Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta:
- Mennyi idő… maradt?
- Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt.
Az arca fölé hajolt, és egyidejűleg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan erősen, ahogy csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant…
Friday, 3 July 2009
Stanislaw Lem: Ismétlés (VIII). rész)
A kép eltűnt, és csend lett.
- Nem valami szívderítő! - sóhajtotta Hipolip. - És ha az idő szerteágazhatna? Bocsánat az összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit szóltok hozzá?
- Megpróbáltuk ezt is - mondta Trurl. - Az eredmény: teljes káosz. Magánidők keletkeznek, öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató kronautika keletkezik, amely - a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi. Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció, interkron időőrség, időközi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó bűnözők, időkörök és naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges időkivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy időben élők ki akarják űzni maguk közül a megrögzött idővándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más időben biztosan jobb lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris tőzsde jön létre, hamis vagy körben forgó idők keletkeznek, időfogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló műszereket szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által felbujtogatott időharcosok likvidálják a másik állam jövendő Caesarját a pólyában, az nem nő fel, nem lesz Caesar, nem arat győzelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában megfojtsák, hanem egészségben felnő, győztes háborúkat folytat, akkor ismét időgyilkosokat küldenek a bölcsőjéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet belőle. No, és a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a jövőbeli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszerű importja? És az időrablások? Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehető leghevesebben lebeszélem…
- Jól van! Meggyőztetek, hogy a visszafordítható és osztható idő nem válik be a teremtésben - mondja a király kifejezetten ingerülten. - Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a szülők hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége! Vajon nem kellene előrelátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtről a szakadékba, mert megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek előrelátóan pihévé puhulnak azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? - A király egyre jobban lelkesedett. - Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit?
- Mert a jóindulat relatív dolog - mondta Klapanciusz. - Maradjunk az előbbi vándornál. Ki ez? Talán elege volt az életből, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi.
- Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? - védte ki a király az ellenvetést.
- Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legyőzik a benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi őt, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az általános megvetéstől körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát? De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik harcoló fél érdemelte ki a győzelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és elősegítette az aurid győzelmet. De a dolog itt nem ér véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az auridok - maguk sem tudták, miképpen - a legyőzöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenlő fettételek mellett, amivel a két nép jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz, ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek győznek. A győzelem az addig békés, a művészeteket ápoló népet harciassá teszi. A művészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az egykor igazságszerető nép rablóvá válik - és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelelően kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon.
- Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! - Hipolip király most már komolyan haragudott. - Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?!
- Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el - felelte Klapanciusz, megfékezve növekvő ingerültségét. - Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés hiányából, hanem éppen ellenkezőleg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a méhkasban, az egzisztenciális egyenlőtlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság - teljes harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkből fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol az értelem uralkodik. Minden teremtő ilyet kíván - isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen: megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelműség, ha az ész teljesen szabad, vagyis mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszerű, nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán, olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik züllesztő, a másik felemelő, hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az önrendelkezés, mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai művekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szellemnek mindenekelőtt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan száma. És hol van több belőle, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent bűnt, sziklacsúcsot, amelyről nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért bővelkedtünk nagyon igényes és felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint a természet termékeiében. Tehát a műhelyünkben a következő felhívást függesztettük ki a megrendelőkhöz: "Tisztelt ügyfelünk! Mielőtt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz tőlük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az őskáoszból keletkezett - mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmenőkig tiszteled, még ha fenét ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!"
- Nem valami szívderítő! - sóhajtotta Hipolip. - És ha az idő szerteágazhatna? Bocsánat az összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit szóltok hozzá?
- Megpróbáltuk ezt is - mondta Trurl. - Az eredmény: teljes káosz. Magánidők keletkeznek, öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató kronautika keletkezik, amely - a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi. Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció, interkron időőrség, időközi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó bűnözők, időkörök és naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges időkivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy időben élők ki akarják űzni maguk közül a megrögzött idővándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más időben biztosan jobb lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris tőzsde jön létre, hamis vagy körben forgó idők keletkeznek, időfogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló műszereket szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által felbujtogatott időharcosok likvidálják a másik állam jövendő Caesarját a pólyában, az nem nő fel, nem lesz Caesar, nem arat győzelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában megfojtsák, hanem egészségben felnő, győztes háborúkat folytat, akkor ismét időgyilkosokat küldenek a bölcsőjéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet belőle. No, és a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a jövőbeli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszerű importja? És az időrablások? Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehető leghevesebben lebeszélem…
- Jól van! Meggyőztetek, hogy a visszafordítható és osztható idő nem válik be a teremtésben - mondja a király kifejezetten ingerülten. - Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a szülők hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége! Vajon nem kellene előrelátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtről a szakadékba, mert megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek előrelátóan pihévé puhulnak azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? - A király egyre jobban lelkesedett. - Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit?
- Mert a jóindulat relatív dolog - mondta Klapanciusz. - Maradjunk az előbbi vándornál. Ki ez? Talán elege volt az életből, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi.
- Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? - védte ki a király az ellenvetést.
- Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legyőzik a benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi őt, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az általános megvetéstől körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát? De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik harcoló fél érdemelte ki a győzelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és elősegítette az aurid győzelmet. De a dolog itt nem ér véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az auridok - maguk sem tudták, miképpen - a legyőzöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenlő fettételek mellett, amivel a két nép jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz, ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek győznek. A győzelem az addig békés, a művészeteket ápoló népet harciassá teszi. A művészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az egykor igazságszerető nép rablóvá válik - és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelelően kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon.
- Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! - Hipolip király most már komolyan haragudott. - Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?!
- Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el - felelte Klapanciusz, megfékezve növekvő ingerültségét. - Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés hiányából, hanem éppen ellenkezőleg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a méhkasban, az egzisztenciális egyenlőtlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság - teljes harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkből fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol az értelem uralkodik. Minden teremtő ilyet kíván - isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen: megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelműség, ha az ész teljesen szabad, vagyis mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszerű, nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán, olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik züllesztő, a másik felemelő, hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az önrendelkezés, mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai művekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szellemnek mindenekelőtt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan száma. És hol van több belőle, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent bűnt, sziklacsúcsot, amelyről nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért bővelkedtünk nagyon igényes és felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint a természet termékeiében. Tehát a műhelyünkben a következő felhívást függesztettük ki a megrendelőkhöz: "Tisztelt ügyfelünk! Mielőtt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz tőlük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az őskáoszból keletkezett - mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmenőkig tiszteled, még ha fenét ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!"
Stanislaw Lem: Ismétlés (VII). rész)
A tábornok gépiesen végigsimította a nadrágját.
- A kronda időbomba. Robbanása helyi depresszió keletkezését idézi elő az időben. Képszerűen szólva: ahogy a szokásos bomba tölcsért képez a talajban, térbeli depressziót, úgy hatol be a kronda a jelenbe, és az egész környezetét visszanyomja a múltba. Az időbeli visszafelé haladás mértéke, az úgynevezett retrointenrallum, a töltés nagyságától függ. A kronopresszió teóriája nagyon bonyolult, így nem fejthetem ki az uraknak. De az alapelvet egyszerű megérteni. Az idő múlása az általános nehézkedéstől függ. Nem a helyi gravitációs mezőtől, hanem a világmindenség gravitációs állandójától. És nem magától a gravitációtól, hanem annak változásától. A gravitáció az egész Kozmoszban csök ken, és ez valamiképpen az idő múlásának másik oldala. Ha a gravitáció nem változna, akkor az idő állna. Egyáltalán nem is volna idő. Úgy van ezzel is, mint a széllel. Hol van a szél, amikor nem fúj? Nincs sehol, mert a szél csak a levegő mozgása. Így magyarázzák a Kozmosz keletkezését is. Nem keletkezett, hanem időtlenül tétezett, míg elkezdődött a redukciója. Attól kezdve a világmindenség tágul, a csillagok keringenek, az atomok rezegnek, az idő pedig múlik. Kapcsolat van a gravitonok és a krononok között, és ezt a kapcsolatot használták fél a kronda építésekor. Egyelőre nem tudunk másképp manipulálni az idővel, mint erőszakosan. Ez implózió, vagyis összeomlás, nem pedig explózió, vagyis kirobbanás. A legnagyobb visszahaladás az időben a nulla pontban megy végbe. 1.59-kor Madorian megnyomta a tömést. Tizenkét másodperc múlva begyulladt stratégiai hadkészültségünk minden hadműveleti krondája. Az implózió kumulatív volt. Ezért a kronopresszió által sújtott terület alakja majdnem szabályos kör. A zérópontban a depresszió körülbelül 26-27 évet tesz ki. Nagysága fokozatosan csökken a kerület felé. Az érintett területen az ellenségnek laboratóriumai, raktárai, műhelyei valamint föld alatti kronopreszsziós tőterei voltak. Mivel ezt a munkát körülbelül 9-10 éve kezdte el, jelenleg nincs már ott semmi, ami számunkra fenyegetést jelenthetne. A csapás területének átmérője, mint ezen a térképen látják, uraim, körülbelül 190 mérföld…
- Tábornok!!
- Hallgatom.
- Mire alapozza ön azt az állítását, hogy Madorian segítségével sikerült megelőznünk az ellenség kronda-támadását?
- A parancs így harvgzott: ha a támadásig több mint 24 óra van hátra, nem szabad megnyomnia a tömést. Ha megtudja az akció bizonyos részleteit, amelyek annak időpontját, a töltés nagyságát, a krondák mennyiségét érintik, jeleznie kell felderítésünk riadóláncán keresztül. Ha az ellenség 24 órán belűt akar megtámadni bennünket, és Madoriannak nincs módjában összeköttetésbe lépni a hálózattal, működésbe kell hoznia egy automatikus rádióadót, amely Hassy alatt van elásva az erdőben. És csak ha nem volna ideje elérni az adót, és a támadás a legrövidebb időn belül teljességgel bizonyos volna, csak abban az esetben szabad megnyomnia a tömést. Aláhúzom: Madorian nem ismerte a kronopressziós implózió mechanizmusát, de még azt sem tudta, hogy mi van beépítve a fogába. Miniszter úr kielégítőnek találja válaszomat?
- Nem. Úgy vélem, vakmerőség volt az egész világ sorsáriak felelősségét egyetlen emberre, egy kémre hárítani. Egyébként teljesen mindegy, hogy kém vagy nem kém. Hogy dönthetett egy ember egyedül?!
- Megengedi, uram, hogy további magyarázatokkal szolgáljak? Információink nem voltak a nullával egyenlőek Madorian akciója előtt sem. Az ellenség célpontja a mi időközpontunk kellett legyen. Mindkét oldalon csak a munkálatok előrehaladása volt kérdéses. A mi C komplexumunk helyzetét ők ugyanolyan jól ismerték, mint mi az ő kronoratóriumaik díszlokációját. Ilyen hatalmas komplexumok álcázása lehetetlen.
- Ön nem válaszolt a kérdésemre!
- Éppen most térek rá. Ha csökkenő hatósugarú koncentrikus köröket rajzolunk a mi C komplexumunk köré, akkor Hassy a visszafelé haladó zónában található egy dekádra, Leylo pedig, minthogy közelebb fekszik C-hez, a kétdekádos depresszió zónájában. Tegnap reggel olyan információt kaptunk, hogy Morribond nem lesz jelen a fogadáson, amelyet a kancellár rendez a rezidenciájában, Hassyban, ellenben adataink voltak arról, hogy Morribond a határaink mentén állomásozó hadsereg szemléjére készül. Este nyolckor érkezett a hír: ahelyett hogy elment volna a helyőrség központjába, Acetonba, megállt Leylóban.
- Várjon csak, tábornok úr! Ezzel azt akarja mondani, hogy Morribondnak szándékában állt bevetni ezt az időbombát, ami azt kellett volna hogy eredményezze, hogy megfiatalodunk tőle?
- No… természetesen. Ez szakértőink véleménye. Morribond hatvanéves… volt, a felesége huszonkilenc. Mínusz húsz neki, mínusz tíz a feleségének - negyvenéves férfi és tizenkilenc éves lány. Azonkívül felvetődött az az alkalmasint döntő körülmény, hogy beteg, myasthenia gravisa van. Az orvosok két, legfeljebb három évet adtak neki.
- Ez biztos?
- Igen. Gyakorlatilag biztos. Lényeges szerepet játszott, úgy vélem, hm… sajátságos humorérzéke is. A hadművelet fedőneve így hangzott: Balkon.
- Nem értem.
- Dehogynem! Rómeó és Júlia, erkélyjelenet… ezért kellett volna megsemmisülnie teljes időtartalékunknak.
- De fordítva történt?
- Valóban, mert feltevésem alátámasztására kiszámítottam, hogy az implózió helye a mi C komplexumunk lett volna stratégiai terveik szerint. Ezért küldte a feleségét Hassyba, ő pedig Leylóba ment, amely közvetlenül határaink mellett fekszik. A tábornoki vezérkar haditanácsa kritikusnak minősítette a helyzetet, ezért azonnal átdobtuk Madoriant, vagyis olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Éjfél körül landolt Hassy mellett. Mivel mi mértünk csapást elsőként, a depresszió izokrónjainak ellentétes esésiránya volt, mint ahogy az ellenség tervezte. Így mi találtuk el az ő időkomplexumukat.
- És mi következik ebből? Morribond kevésbé lett fiatal, mint szerette volna, a felesége pedig még fiatalabb lett… mi ennek a stratégiai jelentősége? Javaslom, hogy vegyük le a napirendről ezt a témát.
- Az ennek a stratégiai és egyúttal politikai jelentősége is, államtitkár úr, hogy változásnak kell bekövetkeznie az ellenséges állam elnöki posztján. A depressziót okozó implózió hatósugarának legszélén a nulla ponttal koncentrikus kis kiemelkedés képződik. Ez a szokásos bomba hatásához hasonló dolog: a robbanás központja kimélyül, körülötte pedig krátersánc keletkezik. A kronda visszaforgatja a jelent, de az implózió határán az idő előreszalad. Ez az úgynevezett kompenzációs effektus. Leylo éppen a hatósugarában van. Ez azt jelenti, hogy ott az idő 9-10 évet haladt előre.
- Morribond hetven körül jár? Tökéletes! - nevetett fel valaki a zöld asztal körül ülők közül.
- Nem. Annak megfelelően, amit a betegségéről mondtam, Morribond már nem él. Van még kérdés?
- Szeretném megtudni, milyen formában aktualizálódik a múlt a kronda implóziója után. A fizikusok azt állítják, hogy a múlt mint tökéletesen újrateremtett idő, amelyhez vissza lehetne térni - nem létezik.
- Ez igaz. Az implózió nem váltja ki a naptár ideális visszapergetését. Nem restaurálja tehát azt a konkrét állapotot, amely konkrét évben, napon, órában és percben létezett. Minden anyagi objektum csak fiatalabb lesz, de a múlt, mint olyan események konstellációja, amelyek egyszer megtörténtek, se vissza nem tér, se meg nem ismétlődik. Arról, hogy ez teljességgel lehetetlen-e, szakértőink nem szívesen nyilatkoznak. Mindenesetre a kronda működési elvének modellje az a szituáció lehet, amikor a futballpályán az egyik játékos elrúgja a labdát, a másik pedig visszapasszolja neki. A visszatérő labda nem esik pontosan ugyanarra a helyre, Ez a példa azért pontos, mert a labdát rúgni kell, nem lehet helyette mikrométeres precizitással az előbbi helyére vinni. Az implózió is olyan intervenciót jelent az időben, amely mikroszkopikus részleteiben kiszámíthatatlan.
- De hiszen ön maga mondta, tábornok úr, hogy a hatvanéves ember negyven lesz!
- Az egészen más. A szervezete valóban éppen ennyivel lesz fiatalabb fiziológiailag. Ugyanez történik mindennel. Az öreg fa megfiatalodik, csemetévé változik. De ha, mondjuk, veszünk egy csontvázat, amely száz évig feküdt a földben, és amelyből egy évvel ezelőtt eltávolították a csontok egy részét, akkor az implózió után egy olyan csontvázat kapunk, amelyről a vizsgálat kimutatja, hogy csak nyolcvan évig volt a föld alatt, de azok a csontok, amelyeket eltávolítottak belőle, nem jelennek meg ismét. Ha valaki nemrégiben elvesztette a lábát, akkor még negyedszázados retrointervallumú implózió után sem nyeri vissza azt. Ezért a kronda nem tévesztendő össze az úgynevezett okozati paradoxonnal, amely az időutazás eszméjével van kapcsolatban. A szervezet az implózió alatt visszaállítja életerejét a fiziológiai lehetőségeinek megfelelő keretek között.
- És a gépek? A könyvek? Az épületek? A tervek?
- Az olyan épület, amit száz évvel ezelőtt emeltek, jelentéktelen mértékben változik meg. De az a ház, amelynek betonja nyolc évvel ezelőtt szilárdult meg, homok-, cement és gerendahalommá válik, mert a beton is öregszik, és nem létezhet mint beton egészen addig a pillanatig, míg a megfelelő összetevők összekeveréséből létre nem jön. Ugyanez vonatkozik mindenféle tárgyra, mint mondottam, a gépekre is.
- Valóban biztosra vehetjük, hogy az ellenség nem rendelkezik már az ellencsapáshoz szükséges potenciállal?
- Erre nincs százszázalékos bizonyítékunk. Pesszimista becslések szerint kronopotenciáljuk nyolcvan százalékát semmisítettük meg, optimista becslések szerint kilencvennyolc százalékát.
- És a krondákat semmi másra nem lehet használni az ellenség krondáinak megsemmisítésén kívül?
- Hogyne lehetne, elnök úr, de az ellenség krondáinak, valamint termelőbázisainak megsemmisítése abszolút prioritást élvezett. Mivel a mi potenciálunk sértetlen maradt, teljes stratégiai és taktikai fölényre tettünk szert. Uraim, szíveskedjenek megérteni, hogy most nem tudok semmit mondani arról a kérdésről, hogyan fogjuk felhasználni ezt a potenciált! Nincs több kérdés? Köszönöm, uraim. Mi ez? A hangszóró? Csendet kérek!
- "Figyelem! Figyelem! Első fokú riadó! A lokátorok az ellenség szatellitjeinek pályájukról való letérését észlelik, négyes számban. A távolkörzet ballisztikus védelmének elhárító rakétáit begyújtották, és kilőtték az ellenség ellen. Egy szatellitet telitalálat ért. A három szatellit dzéta radiánson első kozmikussal lassít. A lokátorok működését megnehezíti az álcázó ionfelhő, amelyet az első megsemmisített szatellit szimulátorfeje bocsátott ki! Figyelem! Figyelem! A földi célzóindikátorok közvetlen összeköttetésben védelmünk állomás-szatellitjeivel a következőkben meg fogják adni azokat a valószínűsíthető célpontokat, amelyekre az ellenség támadása irányul. Figyelem, első célpont: a C komplexum, 20-25 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól! Figyelem, a második célpont: a főhadiszállás, ismétlem, a főhadiszállás, 7-9 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól!"
- Kronohatóerejük húsz százaléka száll a fejünkre! - kiáltott valaki.
Az eddig a zöld asztal mellett ülő emberek felugrottak. Nyikorogtak a székek, valakié feldőlt, nem messze panaszosan felüvöltött a sziréna.
- Uraim! Kérem, maradjanak a helyükön! Az implózió nem életveszélyes! Nincs lehetőség sem az izolációra, sem az elrejtőzésre! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! - erőlködött a tábornok.
- "Figyelem! Figyelem! A második szatellitet az ionoszférában rakétasortűzzel megsemmisítettük. A további két szatellit az orbitális védelem holtterébe került. Irányt változtatnak, a közelkörzet lokátorai szerint hetvenszeres túlterheléssel, és begyújtják az atrappokat. Figyelem! Két ellenséges szatellit az egyes számú és a kettes számú cél tengelyében! Elérik a közvetlen csapás optikai percméterét. Figyelem! Első fokú riadót rendelek el! Nyolc másodperc nulláig! Hét nulláig. Hat. Öt. Négy. Három, kettő. Figyelem, nul…"
- A kronda időbomba. Robbanása helyi depresszió keletkezését idézi elő az időben. Képszerűen szólva: ahogy a szokásos bomba tölcsért képez a talajban, térbeli depressziót, úgy hatol be a kronda a jelenbe, és az egész környezetét visszanyomja a múltba. Az időbeli visszafelé haladás mértéke, az úgynevezett retrointenrallum, a töltés nagyságától függ. A kronopresszió teóriája nagyon bonyolult, így nem fejthetem ki az uraknak. De az alapelvet egyszerű megérteni. Az idő múlása az általános nehézkedéstől függ. Nem a helyi gravitációs mezőtől, hanem a világmindenség gravitációs állandójától. És nem magától a gravitációtól, hanem annak változásától. A gravitáció az egész Kozmoszban csök ken, és ez valamiképpen az idő múlásának másik oldala. Ha a gravitáció nem változna, akkor az idő állna. Egyáltalán nem is volna idő. Úgy van ezzel is, mint a széllel. Hol van a szél, amikor nem fúj? Nincs sehol, mert a szél csak a levegő mozgása. Így magyarázzák a Kozmosz keletkezését is. Nem keletkezett, hanem időtlenül tétezett, míg elkezdődött a redukciója. Attól kezdve a világmindenség tágul, a csillagok keringenek, az atomok rezegnek, az idő pedig múlik. Kapcsolat van a gravitonok és a krononok között, és ezt a kapcsolatot használták fél a kronda építésekor. Egyelőre nem tudunk másképp manipulálni az idővel, mint erőszakosan. Ez implózió, vagyis összeomlás, nem pedig explózió, vagyis kirobbanás. A legnagyobb visszahaladás az időben a nulla pontban megy végbe. 1.59-kor Madorian megnyomta a tömést. Tizenkét másodperc múlva begyulladt stratégiai hadkészültségünk minden hadműveleti krondája. Az implózió kumulatív volt. Ezért a kronopresszió által sújtott terület alakja majdnem szabályos kör. A zérópontban a depresszió körülbelül 26-27 évet tesz ki. Nagysága fokozatosan csökken a kerület felé. Az érintett területen az ellenségnek laboratóriumai, raktárai, műhelyei valamint föld alatti kronopreszsziós tőterei voltak. Mivel ezt a munkát körülbelül 9-10 éve kezdte el, jelenleg nincs már ott semmi, ami számunkra fenyegetést jelenthetne. A csapás területének átmérője, mint ezen a térképen látják, uraim, körülbelül 190 mérföld…
- Tábornok!!
- Hallgatom.
- Mire alapozza ön azt az állítását, hogy Madorian segítségével sikerült megelőznünk az ellenség kronda-támadását?
- A parancs így harvgzott: ha a támadásig több mint 24 óra van hátra, nem szabad megnyomnia a tömést. Ha megtudja az akció bizonyos részleteit, amelyek annak időpontját, a töltés nagyságát, a krondák mennyiségét érintik, jeleznie kell felderítésünk riadóláncán keresztül. Ha az ellenség 24 órán belűt akar megtámadni bennünket, és Madoriannak nincs módjában összeköttetésbe lépni a hálózattal, működésbe kell hoznia egy automatikus rádióadót, amely Hassy alatt van elásva az erdőben. És csak ha nem volna ideje elérni az adót, és a támadás a legrövidebb időn belül teljességgel bizonyos volna, csak abban az esetben szabad megnyomnia a tömést. Aláhúzom: Madorian nem ismerte a kronopressziós implózió mechanizmusát, de még azt sem tudta, hogy mi van beépítve a fogába. Miniszter úr kielégítőnek találja válaszomat?
- Nem. Úgy vélem, vakmerőség volt az egész világ sorsáriak felelősségét egyetlen emberre, egy kémre hárítani. Egyébként teljesen mindegy, hogy kém vagy nem kém. Hogy dönthetett egy ember egyedül?!
- Megengedi, uram, hogy további magyarázatokkal szolgáljak? Információink nem voltak a nullával egyenlőek Madorian akciója előtt sem. Az ellenség célpontja a mi időközpontunk kellett legyen. Mindkét oldalon csak a munkálatok előrehaladása volt kérdéses. A mi C komplexumunk helyzetét ők ugyanolyan jól ismerték, mint mi az ő kronoratóriumaik díszlokációját. Ilyen hatalmas komplexumok álcázása lehetetlen.
- Ön nem válaszolt a kérdésemre!
- Éppen most térek rá. Ha csökkenő hatósugarú koncentrikus köröket rajzolunk a mi C komplexumunk köré, akkor Hassy a visszafelé haladó zónában található egy dekádra, Leylo pedig, minthogy közelebb fekszik C-hez, a kétdekádos depresszió zónájában. Tegnap reggel olyan információt kaptunk, hogy Morribond nem lesz jelen a fogadáson, amelyet a kancellár rendez a rezidenciájában, Hassyban, ellenben adataink voltak arról, hogy Morribond a határaink mentén állomásozó hadsereg szemléjére készül. Este nyolckor érkezett a hír: ahelyett hogy elment volna a helyőrség központjába, Acetonba, megállt Leylóban.
- Várjon csak, tábornok úr! Ezzel azt akarja mondani, hogy Morribondnak szándékában állt bevetni ezt az időbombát, ami azt kellett volna hogy eredményezze, hogy megfiatalodunk tőle?
- No… természetesen. Ez szakértőink véleménye. Morribond hatvanéves… volt, a felesége huszonkilenc. Mínusz húsz neki, mínusz tíz a feleségének - negyvenéves férfi és tizenkilenc éves lány. Azonkívül felvetődött az az alkalmasint döntő körülmény, hogy beteg, myasthenia gravisa van. Az orvosok két, legfeljebb három évet adtak neki.
- Ez biztos?
- Igen. Gyakorlatilag biztos. Lényeges szerepet játszott, úgy vélem, hm… sajátságos humorérzéke is. A hadművelet fedőneve így hangzott: Balkon.
- Nem értem.
- Dehogynem! Rómeó és Júlia, erkélyjelenet… ezért kellett volna megsemmisülnie teljes időtartalékunknak.
- De fordítva történt?
- Valóban, mert feltevésem alátámasztására kiszámítottam, hogy az implózió helye a mi C komplexumunk lett volna stratégiai terveik szerint. Ezért küldte a feleségét Hassyba, ő pedig Leylóba ment, amely közvetlenül határaink mellett fekszik. A tábornoki vezérkar haditanácsa kritikusnak minősítette a helyzetet, ezért azonnal átdobtuk Madoriant, vagyis olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Éjfél körül landolt Hassy mellett. Mivel mi mértünk csapást elsőként, a depresszió izokrónjainak ellentétes esésiránya volt, mint ahogy az ellenség tervezte. Így mi találtuk el az ő időkomplexumukat.
- És mi következik ebből? Morribond kevésbé lett fiatal, mint szerette volna, a felesége pedig még fiatalabb lett… mi ennek a stratégiai jelentősége? Javaslom, hogy vegyük le a napirendről ezt a témát.
- Az ennek a stratégiai és egyúttal politikai jelentősége is, államtitkár úr, hogy változásnak kell bekövetkeznie az ellenséges állam elnöki posztján. A depressziót okozó implózió hatósugarának legszélén a nulla ponttal koncentrikus kis kiemelkedés képződik. Ez a szokásos bomba hatásához hasonló dolog: a robbanás központja kimélyül, körülötte pedig krátersánc keletkezik. A kronda visszaforgatja a jelent, de az implózió határán az idő előreszalad. Ez az úgynevezett kompenzációs effektus. Leylo éppen a hatósugarában van. Ez azt jelenti, hogy ott az idő 9-10 évet haladt előre.
- Morribond hetven körül jár? Tökéletes! - nevetett fel valaki a zöld asztal körül ülők közül.
- Nem. Annak megfelelően, amit a betegségéről mondtam, Morribond már nem él. Van még kérdés?
- Szeretném megtudni, milyen formában aktualizálódik a múlt a kronda implóziója után. A fizikusok azt állítják, hogy a múlt mint tökéletesen újrateremtett idő, amelyhez vissza lehetne térni - nem létezik.
- Ez igaz. Az implózió nem váltja ki a naptár ideális visszapergetését. Nem restaurálja tehát azt a konkrét állapotot, amely konkrét évben, napon, órában és percben létezett. Minden anyagi objektum csak fiatalabb lesz, de a múlt, mint olyan események konstellációja, amelyek egyszer megtörténtek, se vissza nem tér, se meg nem ismétlődik. Arról, hogy ez teljességgel lehetetlen-e, szakértőink nem szívesen nyilatkoznak. Mindenesetre a kronda működési elvének modellje az a szituáció lehet, amikor a futballpályán az egyik játékos elrúgja a labdát, a másik pedig visszapasszolja neki. A visszatérő labda nem esik pontosan ugyanarra a helyre, Ez a példa azért pontos, mert a labdát rúgni kell, nem lehet helyette mikrométeres precizitással az előbbi helyére vinni. Az implózió is olyan intervenciót jelent az időben, amely mikroszkopikus részleteiben kiszámíthatatlan.
- De hiszen ön maga mondta, tábornok úr, hogy a hatvanéves ember negyven lesz!
- Az egészen más. A szervezete valóban éppen ennyivel lesz fiatalabb fiziológiailag. Ugyanez történik mindennel. Az öreg fa megfiatalodik, csemetévé változik. De ha, mondjuk, veszünk egy csontvázat, amely száz évig feküdt a földben, és amelyből egy évvel ezelőtt eltávolították a csontok egy részét, akkor az implózió után egy olyan csontvázat kapunk, amelyről a vizsgálat kimutatja, hogy csak nyolcvan évig volt a föld alatt, de azok a csontok, amelyeket eltávolítottak belőle, nem jelennek meg ismét. Ha valaki nemrégiben elvesztette a lábát, akkor még negyedszázados retrointervallumú implózió után sem nyeri vissza azt. Ezért a kronda nem tévesztendő össze az úgynevezett okozati paradoxonnal, amely az időutazás eszméjével van kapcsolatban. A szervezet az implózió alatt visszaállítja életerejét a fiziológiai lehetőségeinek megfelelő keretek között.
- És a gépek? A könyvek? Az épületek? A tervek?
- Az olyan épület, amit száz évvel ezelőtt emeltek, jelentéktelen mértékben változik meg. De az a ház, amelynek betonja nyolc évvel ezelőtt szilárdult meg, homok-, cement és gerendahalommá válik, mert a beton is öregszik, és nem létezhet mint beton egészen addig a pillanatig, míg a megfelelő összetevők összekeveréséből létre nem jön. Ugyanez vonatkozik mindenféle tárgyra, mint mondottam, a gépekre is.
- Valóban biztosra vehetjük, hogy az ellenség nem rendelkezik már az ellencsapáshoz szükséges potenciállal?
- Erre nincs százszázalékos bizonyítékunk. Pesszimista becslések szerint kronopotenciáljuk nyolcvan százalékát semmisítettük meg, optimista becslések szerint kilencvennyolc százalékát.
- És a krondákat semmi másra nem lehet használni az ellenség krondáinak megsemmisítésén kívül?
- Hogyne lehetne, elnök úr, de az ellenség krondáinak, valamint termelőbázisainak megsemmisítése abszolút prioritást élvezett. Mivel a mi potenciálunk sértetlen maradt, teljes stratégiai és taktikai fölényre tettünk szert. Uraim, szíveskedjenek megérteni, hogy most nem tudok semmit mondani arról a kérdésről, hogyan fogjuk felhasználni ezt a potenciált! Nincs több kérdés? Köszönöm, uraim. Mi ez? A hangszóró? Csendet kérek!
- "Figyelem! Figyelem! Első fokú riadó! A lokátorok az ellenség szatellitjeinek pályájukról való letérését észlelik, négyes számban. A távolkörzet ballisztikus védelmének elhárító rakétáit begyújtották, és kilőtték az ellenség ellen. Egy szatellitet telitalálat ért. A három szatellit dzéta radiánson első kozmikussal lassít. A lokátorok működését megnehezíti az álcázó ionfelhő, amelyet az első megsemmisített szatellit szimulátorfeje bocsátott ki! Figyelem! Figyelem! A földi célzóindikátorok közvetlen összeköttetésben védelmünk állomás-szatellitjeivel a következőkben meg fogják adni azokat a valószínűsíthető célpontokat, amelyekre az ellenség támadása irányul. Figyelem, első célpont: a C komplexum, 20-25 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól! Figyelem, a második célpont: a főhadiszállás, ismétlem, a főhadiszállás, 7-9 mérföld oldalelhajlással a nulla ponttól!"
- Kronohatóerejük húsz százaléka száll a fejünkre! - kiáltott valaki.
Az eddig a zöld asztal mellett ülő emberek felugrottak. Nyikorogtak a székek, valakié feldőlt, nem messze panaszosan felüvöltött a sziréna.
- Uraim! Kérem, maradjanak a helyükön! Az implózió nem életveszélyes! Nincs lehetőség sem az izolációra, sem az elrejtőzésre! Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! - erőlködött a tábornok.
- "Figyelem! Figyelem! A második szatellitet az ionoszférában rakétasortűzzel megsemmisítettük. A további két szatellit az orbitális védelem holtterébe került. Irányt változtatnak, a közelkörzet lokátorai szerint hetvenszeres túlterheléssel, és begyújtják az atrappokat. Figyelem! Két ellenséges szatellit az egyes számú és a kettes számú cél tengelyében! Elérik a közvetlen csapás optikai percméterét. Figyelem! Első fokú riadót rendelek el! Nyolc másodperc nulláig! Hét nulláig. Hat. Öt. Négy. Három, kettő. Figyelem, nul…"
Wednesday, 3 June 2009
Stanislaw Lem: Ismétlés (IX). rész)
- Elég legyen! Fejezd be már végre! - kelt ki magából türelmetlenül a király. - Kész védőbeszéd! Bocsáss meg, uram, de konstruktőröket hívattam, nem ügyvédeket! Mutassátok meg neolényeiteket! Hozzátok ide őket, akkor majd a tények alapján beszélgethetünk!
- Nem lépünk teljesen járatlan ösvényre - magyarázta türelmesen Klapanciusz. - Aki arra vár, hogy a molekulák összekapcsolódása által a káoszból előbukkanjon a tudatos lét, semmit sem kockáztat, de nincs is semmi érdeme. Voltak tervezők, akik az érdekegyenlőséget tartva szem előtt, félig közös lényeket teremtettek. Olyanokat, akik szövetkezeti módon rendelkeznek a testükkel. Ennek nyomát őrzik a többfejű sárkányokról szóló mesék. De most nem a sárkányokról van szó. Myrmeksander Dekstrydyta, hogy elkerülje a konfliktust, részben egyesítette az általa alkotott lények értelmét. Lelki életük mélyrétegeit összekapcsolta, és az így egyesített talajon tenyésztette ki individuális tudatukat. Az összeköttetés távirányítású volt, tehát láthatatlan, így szemre ezek egymástól teljesen független egyének voltak. Mivel az Én a saját tudatalattijából táplálkozik, azoknak pedig csak egy volt, pompásan összeillettek. Remekül ment a dolog! Azonban amint rájöttek erre az összeköttetésre (a tudományuk fejlődése során előbb-utóbb fel kellett fedezniük), a megszerzett tudás tömegszerencsétlenséghez vezetett. Észrevették ugyanis, hogy ha hatalmukba kerítik valakinek a tudatalattiját, akár az utolsó tökfilkóét is, akkor egy csapásra mindenkit hatalmukba kerítettek. Kinek állt ez érdekében? Hah! Könnyebb volna megmondani, kinek NEM ÁLLT ÉRDEKÉBEN! Ez kivételes eset, de a probléma általános. Akár volt lélekközösség, akár nem, a lélekbe való behatolás mindig manipulációvá válik, még ha a legtiszteletreméltóbb szándékú is. De királyi felségednek, aki már gyermekként számítógépekkel játszottál, és komoly agytornát folytattál, tudnod kell, milyen könnyű egy automatát erőszak-automatává vagy egyenesen önfertőző automatává változtatni, hogy mit csinálnak a szellemi mozgatók, ha önismeretet szereznek, hogy vetik rá magukat saját lelkükre a gépben, hogy felhevítsék, felizgassák és meghódítsák a cerebellisztika egyre hóbortosabb tekervényeivel, ami mindig az Én szilánkokra hasadásával vagy rövidzárlatával végződik. Valóban, minek széttúrni a csillagokat, harmadfokú égési sebeket szerezve, minek útra kelni a világ másik végére, minek egy ujjunkat is mozdítani, ha elég egy kis drótszálat a megfelelő helyre bedugni, és azzal mintegy varázsütésre minden megoldódik? A cerebellisztika története, amely bekebelezte a galaktikákban az értelmes, nagyszerűnek ígérkező fajok hatalmát, általános figyelmeztetés kell hogy legyen! Az az egész boldogságtermelő ipar, ezek a felfokozott vágyak…
- Nem, ezt már nem lehet tovább tűrni! Mit beszélsz? Hova akarsz kilyukadni? Ezt a királyis jól tudja. Ne térj el a tárgytól! - kezdett kiabálni Trurl.
- Hova akarok kilyukadni? A király maga is tudja? Mégis kétségbe vonja terveink maradandóságát! Meg akarom magyarázni, hogyan lehet elkerülni azt a hibát, amelyet te is elkövettél boldogságkergető mérnöki tudományoddal…
- Hallgass! Hogy mersz megrágalmazni engem a trón előtt?! Majd mindjárt…! Látva, milyen gyűlölködő pillantásokkal méregetik egymást a kipróbált barátok, a király közvetítőként lépett fel, ami csírájában elfojtotta a torzsalkodást, és véget vetett! Klapanciusz szónoklatának.
- Ne vegyétek ennyire a lelketekre! - mondta nekik jóindulatúan. - Tudtam, hogy a lehető legnehezebb feladatot tűzöm magam elé, ezért nem bíztam akárkire! Menjetek már, menjetek, barátaim, hányjátok-vessétek meg a dolgot békében, és akkor gyertek vissza hozzám, ha jobb világot tudtok bemutatni nekem!
Elmentek hát, útközben is pörlekedve és hadonászva győzködték egymást, az udvaroncok nem kis csodálkozására. Átmentek a királyi üvegházon, a palotakerteken, az öt hídon a város öt csatornája felett, de észre se vették.
- Nem az a fontos - mondta Trurl, - hogy tipp-topp, kudarcmentes világot rendezzünk be, ahol senki sem képes a másiknak sem ártani, sem használni. Az Isten művét az okozatiság lakkozza, de nem az a lényeg, hogy a miénk még jobban ragyogjon, hanem az, hogy kiinduló koncepcióban múljuk felül a Teremtőt!
- Hagyd ezt a programbeszédet! Nem a király előtt állsz! - szakította félbe Klapanciusz.
- Csönd! Az isteni variánsban meglévő teljességnek az a jellegzetessége, hogy nem valósítható meg együttesen egyetlen lényen belül. Ha valamiről ábrándozom, vagy valami után vágyakozom, akkor az nem az enyém; ha pedig már az enyém, akkor se nem vágyakozom utána, se nem ábrándozom róla. Nem mámorosodhatom meg a reménytől, ha teljesült, hiszen a remény más érzés, mint a birtoklás öröme! Így tehát a lét nem szabadulhat az állandó lemondástól. Ha várom a mámorító ölelést, akkor nyilvánvalóan nem ölel senki, ha pedig ölel, akkor már nem kell remélnem ezt jóleső várakozással. Nem vagyok képes egyszerre ölelni és nem ölelni, bírni és nem bírni, ami bizonyosan az enyém, az értéktelen számomra, ami pedig maradandóan felbecsülhetetlen értékű, az elérhetetlen. Így tehát a lét e túlságos bizonyosság és a léha kockázat között ingadozik, vagyis az unalom és a félelem között. A telhetetlenséget csak egy hajszál választja el a csömörtől. De ez még nem minden! Az, amit elképzelünk, mindig a sajátunk, és már csak azért is túlságosan gyenge, önállótlan és ingatag - az anyagi dolgok pedig igazán nem befolyásolhatóak, és szinte csúfondárosan függetlenek tőlünk. A lélek túlzottan, az anyag túl kevéssé függ az Éntől!
- Ez csak szó, szó - vont vállat Klapanciusz, de Trurlt nem lehetett kihozni a sodrából. - Ha a teremtésnek ezt a fatális voltát lefordítjuk az építő gyakorlat nyelvére, a szabadságnak három korlátját vesszük észre: anyagi, időbeli és térbeli korlátozottságot. Valami csak vagy dologi, vagy eszmei lehet: ez az első kényszerű körülmény. A másodikat a helyhez kötés jelenti: amikor valahol valami található, akkor ott már nem lehet semmi más. A harmadik korlát az a hatalom, amely kiméri számunkra az időt, mert annak a fogságában vagyunk: ha a szerda elenged bennünket, rögtön ránk csap a csütörtök, a csütörtök után elfog a péntek, örök drill, kész kaszárnya, könyörtelen gyakorlatozás, lépést igazíts, se előre, se hátra - észrevette már valaki az időnek ezt a katonai diktatúráját? Egy hajszálnyira sem léphetsz ki a jelenből! Az a véleményem, hogy meg kell szüntetnünk ezeket a korlátokat. Benne vagy?
- Meg akarod szüntetni az időt, a teret és az anyagot? - Pontosan!
Klapanciusz még habozott, de megbabonázta Trurl ötletének radikalizmusa, tehát körülnézett, és látva, hogy gyerekek között vannak a homokozóban, mert oda vitte őket a lábuk, elkezdte az ujjával a homokba rajzolni az új világ első vázlatát; Trurl ott ugrált körülötte, a gyerekek még jobban zavarták, felálltak hát, és sietve a műhelybe mentek. Elmúlt egy hét, aztán a második, a harmadik, de nem adtak életjelt. A türelmét vesztett Hipolip küldöncöt szalajtott, hogy kérdőre vonja őket, aztán magát az értelemipari minisztert küldte el, és amikor a miniszternek sem engedték meg, hogy átlépje a küszöböt, személyesen ment el a tervezőkhöz. Elég felzaklatott állapotban találta őket az előadóteremben, egy halom egymásra hányt műszer, összekuszált vezetékek között, és mivel nem siettek magyarázatot adni, a királynak hatalmi szóval kellett rávenni őket, fedjék fel előtte ezt a rejtélyt.
- Mindazt, ami van, teljességgel elvetettük! - magyarázta neki Trurl. - Akárhogy is vesszük, a Teremtő a világot a velük való minden konzultáció nélkül kényszerítette rá teremtményeire, eldöntve, hogy ezzel egyszer és mindenkorra boldoggá teszi őket. De mi van akkor, ha ők nem kívánnak üdvözülni ilyen módon, hanem egészen másképp, vagy éppen teljesen le akarnak mondani az örök boldogságról? És ha az egyik pillanatban akarják, a másikban nem? És ha egy kérdésről különbözőképpen gondolkodnak? Mi van akkor? Ellentmondást nem tűrő módon rájuk kell kényszeríteni a konformizmust? Egyformára tervezni a mennyországba vagy a pokolba vezető utat? Megbüntetni a nyakas különcöket, és megjutalmazni az opportunistákat? Mi egészen másként cselekedtünk. Először is kihajítottuk az Univerzumunkból arcanyagot, a teret és az időt!
- Lehetetlen! - képedt el a király. - Miért tettétek ezt? És mit adtatok cserébe?
- Miért? - rázta meg a fejét Trurl. - Azért, mert a lélek akar, de nem képes, az anyag pedig képes lenne, de nem akar. Felséged meglepődik ezen? Pedig ez szemmel látható. El lehet képzelni tékozlóbb valamit a Kozmosznál? Tüzek milliárdjainak milliárdjai, amelyek egy örökkévalóságon át égnek és hamvadnak el… és mire jó ez? Mi a haszna? Kinek kell ez? Az Istennek? De hiszen az örök világosság nem mérhető lumenekkel, és valahol egészen máshol fényeskedik! Nekünk? Sokra megyünk vele! Az anyag sok mindenre képes, ez kétségtelen, hiszen ha nem így volna, akkor mi sem lennénk: de micsoda nyersanyagpazarlással, milyen vulkanikus hömpölygésből, mennyi téveteg, kusza és görcsös kín után születik meg az a parányi értelem! Minek ez a felhajtás? A drámai hatás érdekében? De hiszen a teremtés nem színházi előadás! És itt a élek, az anyagba zárt tragikomikus fogoly! Elvágyik a testből, de ugyanakkor a test őrá vágyik, őrá tör, amíg szétporlad vagy szétmállik. Etikai szempontból ez aljas dolog, esztétikai szempontból pedig visszataszító. Így tehát eldobtuk az anyagot, ezt a félkegyelműt, és a fogoly lelket - elhatároztuk, hogy átlagszámítást végzünk közöttük. A mi alapanyagunk az antianyag. Nomen est omen! Amo, amas, amat, nem igaz, igaz, ars amandi, itt nincs semmiféle tao, nirvána, habos boldogság, mert az a semmittevő tunyasággal és önzéssel egyenlő; csak a legtisztább érzelmek, a világ a már születésükkor gazdaságosan takarékos molekulák meghatott vonzása! Az elektronok, protonok természetesen keringenek egymás körül, de nem erők, kvantumok, mezők hatására, hanem azért, mert szeretik egymást! Tehát érthető, hogy mi diktálja az antianyag lények viselkedését: nem a fizika, hanem a szimpátia. Newton három törvénye helyébe új típusú vonzás lép: az érzékenység, törődés, szeretet. Az impulzus megmaradásának elve helyett a hűség megmaradásának elve; ami pedig a relativitáselméletet illeti, az érzések is viszonylagosak, de nálunk a kutatót a szerető váltja fel, az alapelv pedig a tapintat. És mivel lemondtunk a nyomorúságos testekről, nincs többé fizika az erotikában, semmi súrlódás, nyomás, szorítás, mivel a dolog lényegénél fogva a szerelem a mi Univerzumunkban mindig eszményi kell hogy legyen.
- No és az idő? És a tér? - tudakolta tovább még mindig meglepve a király.
- Az időnek alázatosságot és rugalmasságot kölcsönöztünk, hogy engedelmeskedjék azoknak, akiknek tartozik ezzel. Ez a rugalmasság az úgynevezett zanzára hasonlít. A kaszárnyás rend, az órák, percek, másodpercek menetelése helyett az órák dobpergésére a könyörtelen naptárszabályzatnak megfelelően mindenki olyan szabálytalanul zanzásíthatja magának az időt, ahogy neki tetszik. Akinek sietős a dolga, az a szerdából egyenesen szombatot zanzásít, akinek meg kedves a csütörtök, csütörtökölhet rogyásig. A teret pedig teljességgel kiküszöböltük, mert mérhető behatároltsága komoly fenyegetést rejt magában a létezők számára!
- Ó! Ezt eddig észre sem vettem!
- Ugyan! Először is csak egy dolog számára van benne hely, és ha mások furakodnak oda, az szerencsétlenséghez vezet. Ha például egy ólomgolyó odatolakszik, ahol már van valaki, vagy ha két vonat ugyanazt a helyet akarja elfoglalni. És az óriási legyőzendő távolságok? És a demográfiai, információs avagy a pornografikus hullám? A lélek tér nélküli, a test kiterjedése alacsonyítja le, ez készteti különböző fogásokra, amelyeknél előre is tudható, hogy előbb-utóbb engednie kell!
- Na, rendben van! És hogyan sikerült kiküszöbölnötök?
- A kiterjedést kitágíthatósággal helyettesítettük, aminek következtében mindenki mindenütt lehet egyszerre, ott is, sőt kiváltképp ott, ahol már mások is vannak. Ami pedig a lényeket illeti, vagy tulajdonképpen a lényt, mert egyelőre csak egyet alkottunk: az egocentrizmus nélküli individualizmus, az anarchia nélküli liberalizmus és a dagályosság nélküli idealizmus jelszavát tűztük magunk elé. Individualizmus, tehát önálló Én, nem pedig valami csoportos belecsámcsogás az általános tudatba, amiről nem tudni, kié. Konkrét lény, de nem önző, saját magányába zárt, és így nem is mindenek feletti személy. Akkor már inkább világ-lény, mivel határtalan kiterjedésű. Mindenkiből van mindenütt egy kevés - tudsz követni, királyi felség? Nem muszáj mindenhol egyformán lennie, itt egy kicsit kevesebb, ott meg, ahol valami érdekes neki, azonnal több lesz belőle, mert koncentrált gócok keletkeznek, amelyeket a kívánság vagy az elhatározás vált ki. Másképpen szólva, a lelki koncentráció maga után vonzza a fizikait. Mégis a legnagyobb géniusz is ritka marad helyenként. Mellesleg ez megoldja a közlekedés kérdését is, mert nem kell sehova sem elmenni. Egyszerűen kigondolja magának a célt, és ez már elég is ahhoz, hogy sűrűsödjék, vagyis ott összpontosuljon, míg eléri a telítettség és megelégedettség állapotát.
- Ha jói értem, már készen is vagytok ezzel a világgal? Akkor miért zárkóztok be, és miért nem engeditek be a követeimet? Mi? Már megint valami objektív nehézség? Mondjátok meg végre, mert kijövök a béketűrésből!
Trurl Klapanciuszra nézett, Klapanciusz Trurlra. Látva, hogy egyik sem siet a válasszal, Hipolip ujjával Klapanciuszra bökött.
- Te mondd meg!
- Uram, vannak bizonyos nehézségek…
- Mifélék? No! Na, mi lesz, minden szót harapófogóval kell kihúznom belőletek?
- Váratlan nehézségek… a teremtés, természetesen, sikerült, és akár azonnal megmutathatjuk, de minél tovább nézzük, annál kevésbé lehet tudni, mi hogyan van…
- Nem értem. Elromlik valami?
- Épp az a bökkenő, hogy nem tudjuk, elromlik-e, és nem tudjuk azt sem, hogyan lehetne megtudni, király uram. Különben… könnyen meggyőződhetsz róla. Trurl, kapcsold be a vetítőt!
Trurl a legnagyobb készülék fölé hajolt, amely két bicegő lábú zsámolyon állt, megnyomott egy gombot, és a meszelt falra fénynyaláb hullt. A király egy szivárványszínű hernyót pillantott meg a legelőn vagy talán hajnalpírba ültetett pávatojást - de elég gyorsan tájékozódott, hogy Kurafi Madorján az, a kialakulóban lévő, mindenütt jelenvaló Én, sem testi, sem szellemi, mert éppen a kettő átlaga. Nőtt, mint a kelt tészta, mert elgondolkodott önmagáról, és minél többet gondolkodott, annál több volt belőle. Ahogy igyekezett alaposan összpontosítani a figyelmét, gyakorlat híján gyakran felhígult, és mivel a természet nem tűri a légüres teret, ezeket az üres helyeket azonnal érzés töltötte ki benne. Az egészet beborította az odaadás és az érzelmesség, minden gondolattal emelkedett a hajnalpíros látóhatár, mert az, ami pszichikai, az ott csaknem atmoszférikus volt. De kóbor szerelmek gyötörték - délibábos vonzalmak; ha érzéseinek hullámai más érzésekkel találkoztak, félreértésből kedveskedett nekik, és így folyton csak önmagával találkozva magában, helyenként halálosan szerelmes lett. Aztán súlyos kiábrándulás érte, amikor kiderült, hogy mindenütt csak ő maga van, és mivel nem volt önimádó, és nem magát akarta szeretni, így mindenhol csak szomorkodhatott. Folyton egyedül volt, és ez a magány kialakította nemét, hím lett, és ettől felettébb viharosan megférfiasodott. És mivel minden igyekszik létrehozni a saját ellentétét, egyre határozottabban áhított egy nőnemű másik lényt. Mámorító hajnalpír-szeretőket képzelt el magának, nem körülhatároltakat, hanem csábító lánygomolyagokat, és ez a szerelem eddig nem ismert gyönyörként járt-kelt benne elemi erővel-különösen ott, ahol már alig volt belőle. Legalábbis így lehetett érteni a benne zajló klimatikus-pszichikai, értelmi-viharos jelenségeket. Gondolatai egyre sötétebbek lettek, egészen feketék, leülepedtek fájó pszichéjébe, nemegyszer a bölcsek kövének méreteit öltve. Így néztek ki a meddő meditáció gyümölcsei és megkövesedett üledékük a lélek mélyén. De ha ez így van, miért hullajtott el néhány nagyobb darabot, csendesen kacsintva hajnalpírszínű fénnyel a legelőn? Aztán pedig füstölögni kezdett, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel kivilágosodott. Talán ez volna a módja a lelki terhektől való megszabadulásnak? Így küszködött önmagával, így képzelte el magának a másik lényt a mámorító egyesülés különböző fázisaiban, így szabadult meg nyugtalanító érzéseitől, mígnem a perifériára szakadt, és valami olyasmit választott ki magából, mint amikor egy gomolyfelhő kiszakad a viharfrontból. Ez az elszabadult gomolyag egy ideig Madorján után hömpölygött, majd önálló életet kezdett élni. Akkor kiderült, hogy igyekezetében nemcsak azt az egyetlen másik lényt választotta ki, amelyikről ábrándozott, hanem harmadfelüket: Forgót, tehát Orsót vagy Orsolyát, feltétlenül nőnemű lényeket, ugyanakkor kettős férjüket is. Ez először olyan volt, mint egy semleges nemű "tömeg", de Orsolya nőiessége kettős férfiasságot váltott ki benne. Tulajdonképpen nem volt ez sem kettő, sem egy, hanem mintha egy megkezdett kettéágazás úgy maradt volna, mint Marlin Ponti Poncíve vagy Póni, mert mindentől elvörösödött.
Ettől kezdve minden rémesen összekuszálódott, Madorján alkalmasint maga sem tudta, hogy mindent magának köszönhet, mert a kétférjű felé tartott, és észre sem vette, hogy féltékenységi rohamoktól égve, az Orsolya utáni gondolati versenyfutás hevében újabb lényeket hullajt, amelyek megfelelnek érzelmi erőfeszítései kaliberének és formátumának. Így szerelmi táncától fokozatosan benépesült a világ. Senki sem volt senkinek útjában, annál is kevésbé, hogy könnyedén és szinte frivol módon alkalomadtán kölcsönösen átfolytak egymáson, legfeljebb egy-egy különösen érdekes áthatolási koncepciónál állva meg, az egyébként csak futó találkozásoknak semmi látható következménye nem volt. És mégis szorította valami a szívüket, kevesen voltak, akik nem hullajtottak ilyen tölgyfagubacshoz hasonló sötét konkrementumokat - megalvadt fekete gondolatokat? túl józan és így megfagyott reflexiókat? -, elég az hozzá, hogy a legelőket egykettőre valóságos moréna borította, világnézeti omladékhalmaz. Azt, hogy mi történt, nehéz volt elképzelni, Madorján a szinte véletlen találkozások alkalmával átfújt Orsolyán, mint a szélkakason, száguldozva, mint a kóbor szellő, mintha nem is venné észre, de ez csak színlelés volt. Szédítő reszketést érzett, ha úgy látta, hogy itt-ott hajlandóságot mutat iránta, hogy helyenként nem teljesen közömbös. Akkor boldogan sűrűsödni kezdett a közelében, de a nő meghiúsította ezt az okklúziót, hideg közönnyel apasztva le az áradását, szegénynek. Meg egyszer Madorján elindulva arra, ahova gondolatai húzták egy ilyen diffúzió után, ami konfúzióba ment át, egy elég jelentéktelen foltot bocsátott ki magából, amely egy ideig csak keringett határozatlanul, mintha nem tudná eldönteni, hogy csekély mérete ellenére megengedheti-e magának egyáltalán az önállósulást. Ez a lény valahogy nem nőtt; hanem csak megnyúlt, és fürgén, mint egy motolla, egyszer-egyszer észrevétlenül belopózott Madorjánba - nem tudni, azért-e, hogy ingerelje, vagy csak azért, hogy elidőzzék kis ideig valakiben, aki jelentékenyebb nála. Aztán meg eltűnt, és Orsolyánál jelent meg - martalóc? hívatlan vendég? galád betolakodó? emberkerülő ozmotikus? - nem tudni. Valahányszor betolakodott, mindkettejüknek terhére volt, mert megrázkódtak az ilyen látogatások után. Martin Ponto Ponciust kerülte ez a különös betolakodó, mint a tüzet. Ezalatt Madorján viselkedésében változás állt be. Minden ok nélkül úgy benyomult egyszer a férjbe, mintha ki akarná szorítani a létezésből. De Martin Ponti Póni el sem vörösödött bele. Az apró lény, a kis koraszülött hol itt, hol ott lengedezett, hajladozott, körülvette a bölcsek köveit, de azonnal ott is hagyta őket, és foltok borították el, amelyek szemhez hasonlítottak. Nézegetett valakit, vagy mi? Úgy látszott, hogy jelentőségteljesen kacsint. Valahogy mind mozdulatlanná váltak. Miért nem száll már magasba senki szelleme? Mi villogott? Vajon csak fénytörés volt vagy a lélek kitörései? Nem tudni, hogyan folytatódott volna mindez, mert Hipolip király ekkor dobogni kezdett a lábával, és a vetítést félbe kellett szakítani. A király magyarázatot követelt.
- Nem lépünk teljesen járatlan ösvényre - magyarázta türelmesen Klapanciusz. - Aki arra vár, hogy a molekulák összekapcsolódása által a káoszból előbukkanjon a tudatos lét, semmit sem kockáztat, de nincs is semmi érdeme. Voltak tervezők, akik az érdekegyenlőséget tartva szem előtt, félig közös lényeket teremtettek. Olyanokat, akik szövetkezeti módon rendelkeznek a testükkel. Ennek nyomát őrzik a többfejű sárkányokról szóló mesék. De most nem a sárkányokról van szó. Myrmeksander Dekstrydyta, hogy elkerülje a konfliktust, részben egyesítette az általa alkotott lények értelmét. Lelki életük mélyrétegeit összekapcsolta, és az így egyesített talajon tenyésztette ki individuális tudatukat. Az összeköttetés távirányítású volt, tehát láthatatlan, így szemre ezek egymástól teljesen független egyének voltak. Mivel az Én a saját tudatalattijából táplálkozik, azoknak pedig csak egy volt, pompásan összeillettek. Remekül ment a dolog! Azonban amint rájöttek erre az összeköttetésre (a tudományuk fejlődése során előbb-utóbb fel kellett fedezniük), a megszerzett tudás tömegszerencsétlenséghez vezetett. Észrevették ugyanis, hogy ha hatalmukba kerítik valakinek a tudatalattiját, akár az utolsó tökfilkóét is, akkor egy csapásra mindenkit hatalmukba kerítettek. Kinek állt ez érdekében? Hah! Könnyebb volna megmondani, kinek NEM ÁLLT ÉRDEKÉBEN! Ez kivételes eset, de a probléma általános. Akár volt lélekközösség, akár nem, a lélekbe való behatolás mindig manipulációvá válik, még ha a legtiszteletreméltóbb szándékú is. De királyi felségednek, aki már gyermekként számítógépekkel játszottál, és komoly agytornát folytattál, tudnod kell, milyen könnyű egy automatát erőszak-automatává vagy egyenesen önfertőző automatává változtatni, hogy mit csinálnak a szellemi mozgatók, ha önismeretet szereznek, hogy vetik rá magukat saját lelkükre a gépben, hogy felhevítsék, felizgassák és meghódítsák a cerebellisztika egyre hóbortosabb tekervényeivel, ami mindig az Én szilánkokra hasadásával vagy rövidzárlatával végződik. Valóban, minek széttúrni a csillagokat, harmadfokú égési sebeket szerezve, minek útra kelni a világ másik végére, minek egy ujjunkat is mozdítani, ha elég egy kis drótszálat a megfelelő helyre bedugni, és azzal mintegy varázsütésre minden megoldódik? A cerebellisztika története, amely bekebelezte a galaktikákban az értelmes, nagyszerűnek ígérkező fajok hatalmát, általános figyelmeztetés kell hogy legyen! Az az egész boldogságtermelő ipar, ezek a felfokozott vágyak…
- Nem, ezt már nem lehet tovább tűrni! Mit beszélsz? Hova akarsz kilyukadni? Ezt a királyis jól tudja. Ne térj el a tárgytól! - kezdett kiabálni Trurl.
- Hova akarok kilyukadni? A király maga is tudja? Mégis kétségbe vonja terveink maradandóságát! Meg akarom magyarázni, hogyan lehet elkerülni azt a hibát, amelyet te is elkövettél boldogságkergető mérnöki tudományoddal…
- Hallgass! Hogy mersz megrágalmazni engem a trón előtt?! Majd mindjárt…! Látva, milyen gyűlölködő pillantásokkal méregetik egymást a kipróbált barátok, a király közvetítőként lépett fel, ami csírájában elfojtotta a torzsalkodást, és véget vetett! Klapanciusz szónoklatának.
- Ne vegyétek ennyire a lelketekre! - mondta nekik jóindulatúan. - Tudtam, hogy a lehető legnehezebb feladatot tűzöm magam elé, ezért nem bíztam akárkire! Menjetek már, menjetek, barátaim, hányjátok-vessétek meg a dolgot békében, és akkor gyertek vissza hozzám, ha jobb világot tudtok bemutatni nekem!
Elmentek hát, útközben is pörlekedve és hadonászva győzködték egymást, az udvaroncok nem kis csodálkozására. Átmentek a királyi üvegházon, a palotakerteken, az öt hídon a város öt csatornája felett, de észre se vették.
- Nem az a fontos - mondta Trurl, - hogy tipp-topp, kudarcmentes világot rendezzünk be, ahol senki sem képes a másiknak sem ártani, sem használni. Az Isten művét az okozatiság lakkozza, de nem az a lényeg, hogy a miénk még jobban ragyogjon, hanem az, hogy kiinduló koncepcióban múljuk felül a Teremtőt!
- Hagyd ezt a programbeszédet! Nem a király előtt állsz! - szakította félbe Klapanciusz.
- Csönd! Az isteni variánsban meglévő teljességnek az a jellegzetessége, hogy nem valósítható meg együttesen egyetlen lényen belül. Ha valamiről ábrándozom, vagy valami után vágyakozom, akkor az nem az enyém; ha pedig már az enyém, akkor se nem vágyakozom utána, se nem ábrándozom róla. Nem mámorosodhatom meg a reménytől, ha teljesült, hiszen a remény más érzés, mint a birtoklás öröme! Így tehát a lét nem szabadulhat az állandó lemondástól. Ha várom a mámorító ölelést, akkor nyilvánvalóan nem ölel senki, ha pedig ölel, akkor már nem kell remélnem ezt jóleső várakozással. Nem vagyok képes egyszerre ölelni és nem ölelni, bírni és nem bírni, ami bizonyosan az enyém, az értéktelen számomra, ami pedig maradandóan felbecsülhetetlen értékű, az elérhetetlen. Így tehát a lét e túlságos bizonyosság és a léha kockázat között ingadozik, vagyis az unalom és a félelem között. A telhetetlenséget csak egy hajszál választja el a csömörtől. De ez még nem minden! Az, amit elképzelünk, mindig a sajátunk, és már csak azért is túlságosan gyenge, önállótlan és ingatag - az anyagi dolgok pedig igazán nem befolyásolhatóak, és szinte csúfondárosan függetlenek tőlünk. A lélek túlzottan, az anyag túl kevéssé függ az Éntől!
- Ez csak szó, szó - vont vállat Klapanciusz, de Trurlt nem lehetett kihozni a sodrából. - Ha a teremtésnek ezt a fatális voltát lefordítjuk az építő gyakorlat nyelvére, a szabadságnak három korlátját vesszük észre: anyagi, időbeli és térbeli korlátozottságot. Valami csak vagy dologi, vagy eszmei lehet: ez az első kényszerű körülmény. A másodikat a helyhez kötés jelenti: amikor valahol valami található, akkor ott már nem lehet semmi más. A harmadik korlát az a hatalom, amely kiméri számunkra az időt, mert annak a fogságában vagyunk: ha a szerda elenged bennünket, rögtön ránk csap a csütörtök, a csütörtök után elfog a péntek, örök drill, kész kaszárnya, könyörtelen gyakorlatozás, lépést igazíts, se előre, se hátra - észrevette már valaki az időnek ezt a katonai diktatúráját? Egy hajszálnyira sem léphetsz ki a jelenből! Az a véleményem, hogy meg kell szüntetnünk ezeket a korlátokat. Benne vagy?
- Meg akarod szüntetni az időt, a teret és az anyagot? - Pontosan!
Klapanciusz még habozott, de megbabonázta Trurl ötletének radikalizmusa, tehát körülnézett, és látva, hogy gyerekek között vannak a homokozóban, mert oda vitte őket a lábuk, elkezdte az ujjával a homokba rajzolni az új világ első vázlatát; Trurl ott ugrált körülötte, a gyerekek még jobban zavarták, felálltak hát, és sietve a műhelybe mentek. Elmúlt egy hét, aztán a második, a harmadik, de nem adtak életjelt. A türelmét vesztett Hipolip küldöncöt szalajtott, hogy kérdőre vonja őket, aztán magát az értelemipari minisztert küldte el, és amikor a miniszternek sem engedték meg, hogy átlépje a küszöböt, személyesen ment el a tervezőkhöz. Elég felzaklatott állapotban találta őket az előadóteremben, egy halom egymásra hányt műszer, összekuszált vezetékek között, és mivel nem siettek magyarázatot adni, a királynak hatalmi szóval kellett rávenni őket, fedjék fel előtte ezt a rejtélyt.
- Mindazt, ami van, teljességgel elvetettük! - magyarázta neki Trurl. - Akárhogy is vesszük, a Teremtő a világot a velük való minden konzultáció nélkül kényszerítette rá teremtményeire, eldöntve, hogy ezzel egyszer és mindenkorra boldoggá teszi őket. De mi van akkor, ha ők nem kívánnak üdvözülni ilyen módon, hanem egészen másképp, vagy éppen teljesen le akarnak mondani az örök boldogságról? És ha az egyik pillanatban akarják, a másikban nem? És ha egy kérdésről különbözőképpen gondolkodnak? Mi van akkor? Ellentmondást nem tűrő módon rájuk kell kényszeríteni a konformizmust? Egyformára tervezni a mennyországba vagy a pokolba vezető utat? Megbüntetni a nyakas különcöket, és megjutalmazni az opportunistákat? Mi egészen másként cselekedtünk. Először is kihajítottuk az Univerzumunkból arcanyagot, a teret és az időt!
- Lehetetlen! - képedt el a király. - Miért tettétek ezt? És mit adtatok cserébe?
- Miért? - rázta meg a fejét Trurl. - Azért, mert a lélek akar, de nem képes, az anyag pedig képes lenne, de nem akar. Felséged meglepődik ezen? Pedig ez szemmel látható. El lehet képzelni tékozlóbb valamit a Kozmosznál? Tüzek milliárdjainak milliárdjai, amelyek egy örökkévalóságon át égnek és hamvadnak el… és mire jó ez? Mi a haszna? Kinek kell ez? Az Istennek? De hiszen az örök világosság nem mérhető lumenekkel, és valahol egészen máshol fényeskedik! Nekünk? Sokra megyünk vele! Az anyag sok mindenre képes, ez kétségtelen, hiszen ha nem így volna, akkor mi sem lennénk: de micsoda nyersanyagpazarlással, milyen vulkanikus hömpölygésből, mennyi téveteg, kusza és görcsös kín után születik meg az a parányi értelem! Minek ez a felhajtás? A drámai hatás érdekében? De hiszen a teremtés nem színházi előadás! És itt a élek, az anyagba zárt tragikomikus fogoly! Elvágyik a testből, de ugyanakkor a test őrá vágyik, őrá tör, amíg szétporlad vagy szétmállik. Etikai szempontból ez aljas dolog, esztétikai szempontból pedig visszataszító. Így tehát eldobtuk az anyagot, ezt a félkegyelműt, és a fogoly lelket - elhatároztuk, hogy átlagszámítást végzünk közöttük. A mi alapanyagunk az antianyag. Nomen est omen! Amo, amas, amat, nem igaz, igaz, ars amandi, itt nincs semmiféle tao, nirvána, habos boldogság, mert az a semmittevő tunyasággal és önzéssel egyenlő; csak a legtisztább érzelmek, a világ a már születésükkor gazdaságosan takarékos molekulák meghatott vonzása! Az elektronok, protonok természetesen keringenek egymás körül, de nem erők, kvantumok, mezők hatására, hanem azért, mert szeretik egymást! Tehát érthető, hogy mi diktálja az antianyag lények viselkedését: nem a fizika, hanem a szimpátia. Newton három törvénye helyébe új típusú vonzás lép: az érzékenység, törődés, szeretet. Az impulzus megmaradásának elve helyett a hűség megmaradásának elve; ami pedig a relativitáselméletet illeti, az érzések is viszonylagosak, de nálunk a kutatót a szerető váltja fel, az alapelv pedig a tapintat. És mivel lemondtunk a nyomorúságos testekről, nincs többé fizika az erotikában, semmi súrlódás, nyomás, szorítás, mivel a dolog lényegénél fogva a szerelem a mi Univerzumunkban mindig eszményi kell hogy legyen.
- No és az idő? És a tér? - tudakolta tovább még mindig meglepve a király.
- Az időnek alázatosságot és rugalmasságot kölcsönöztünk, hogy engedelmeskedjék azoknak, akiknek tartozik ezzel. Ez a rugalmasság az úgynevezett zanzára hasonlít. A kaszárnyás rend, az órák, percek, másodpercek menetelése helyett az órák dobpergésére a könyörtelen naptárszabályzatnak megfelelően mindenki olyan szabálytalanul zanzásíthatja magának az időt, ahogy neki tetszik. Akinek sietős a dolga, az a szerdából egyenesen szombatot zanzásít, akinek meg kedves a csütörtök, csütörtökölhet rogyásig. A teret pedig teljességgel kiküszöböltük, mert mérhető behatároltsága komoly fenyegetést rejt magában a létezők számára!
- Ó! Ezt eddig észre sem vettem!
- Ugyan! Először is csak egy dolog számára van benne hely, és ha mások furakodnak oda, az szerencsétlenséghez vezet. Ha például egy ólomgolyó odatolakszik, ahol már van valaki, vagy ha két vonat ugyanazt a helyet akarja elfoglalni. És az óriási legyőzendő távolságok? És a demográfiai, információs avagy a pornografikus hullám? A lélek tér nélküli, a test kiterjedése alacsonyítja le, ez készteti különböző fogásokra, amelyeknél előre is tudható, hogy előbb-utóbb engednie kell!
- Na, rendben van! És hogyan sikerült kiküszöbölnötök?
- A kiterjedést kitágíthatósággal helyettesítettük, aminek következtében mindenki mindenütt lehet egyszerre, ott is, sőt kiváltképp ott, ahol már mások is vannak. Ami pedig a lényeket illeti, vagy tulajdonképpen a lényt, mert egyelőre csak egyet alkottunk: az egocentrizmus nélküli individualizmus, az anarchia nélküli liberalizmus és a dagályosság nélküli idealizmus jelszavát tűztük magunk elé. Individualizmus, tehát önálló Én, nem pedig valami csoportos belecsámcsogás az általános tudatba, amiről nem tudni, kié. Konkrét lény, de nem önző, saját magányába zárt, és így nem is mindenek feletti személy. Akkor már inkább világ-lény, mivel határtalan kiterjedésű. Mindenkiből van mindenütt egy kevés - tudsz követni, királyi felség? Nem muszáj mindenhol egyformán lennie, itt egy kicsit kevesebb, ott meg, ahol valami érdekes neki, azonnal több lesz belőle, mert koncentrált gócok keletkeznek, amelyeket a kívánság vagy az elhatározás vált ki. Másképpen szólva, a lelki koncentráció maga után vonzza a fizikait. Mégis a legnagyobb géniusz is ritka marad helyenként. Mellesleg ez megoldja a közlekedés kérdését is, mert nem kell sehova sem elmenni. Egyszerűen kigondolja magának a célt, és ez már elég is ahhoz, hogy sűrűsödjék, vagyis ott összpontosuljon, míg eléri a telítettség és megelégedettség állapotát.
- Ha jói értem, már készen is vagytok ezzel a világgal? Akkor miért zárkóztok be, és miért nem engeditek be a követeimet? Mi? Már megint valami objektív nehézség? Mondjátok meg végre, mert kijövök a béketűrésből!
Trurl Klapanciuszra nézett, Klapanciusz Trurlra. Látva, hogy egyik sem siet a válasszal, Hipolip ujjával Klapanciuszra bökött.
- Te mondd meg!
- Uram, vannak bizonyos nehézségek…
- Mifélék? No! Na, mi lesz, minden szót harapófogóval kell kihúznom belőletek?
- Váratlan nehézségek… a teremtés, természetesen, sikerült, és akár azonnal megmutathatjuk, de minél tovább nézzük, annál kevésbé lehet tudni, mi hogyan van…
- Nem értem. Elromlik valami?
- Épp az a bökkenő, hogy nem tudjuk, elromlik-e, és nem tudjuk azt sem, hogyan lehetne megtudni, király uram. Különben… könnyen meggyőződhetsz róla. Trurl, kapcsold be a vetítőt!
Trurl a legnagyobb készülék fölé hajolt, amely két bicegő lábú zsámolyon állt, megnyomott egy gombot, és a meszelt falra fénynyaláb hullt. A király egy szivárványszínű hernyót pillantott meg a legelőn vagy talán hajnalpírba ültetett pávatojást - de elég gyorsan tájékozódott, hogy Kurafi Madorján az, a kialakulóban lévő, mindenütt jelenvaló Én, sem testi, sem szellemi, mert éppen a kettő átlaga. Nőtt, mint a kelt tészta, mert elgondolkodott önmagáról, és minél többet gondolkodott, annál több volt belőle. Ahogy igyekezett alaposan összpontosítani a figyelmét, gyakorlat híján gyakran felhígult, és mivel a természet nem tűri a légüres teret, ezeket az üres helyeket azonnal érzés töltötte ki benne. Az egészet beborította az odaadás és az érzelmesség, minden gondolattal emelkedett a hajnalpíros látóhatár, mert az, ami pszichikai, az ott csaknem atmoszférikus volt. De kóbor szerelmek gyötörték - délibábos vonzalmak; ha érzéseinek hullámai más érzésekkel találkoztak, félreértésből kedveskedett nekik, és így folyton csak önmagával találkozva magában, helyenként halálosan szerelmes lett. Aztán súlyos kiábrándulás érte, amikor kiderült, hogy mindenütt csak ő maga van, és mivel nem volt önimádó, és nem magát akarta szeretni, így mindenhol csak szomorkodhatott. Folyton egyedül volt, és ez a magány kialakította nemét, hím lett, és ettől felettébb viharosan megférfiasodott. És mivel minden igyekszik létrehozni a saját ellentétét, egyre határozottabban áhított egy nőnemű másik lényt. Mámorító hajnalpír-szeretőket képzelt el magának, nem körülhatároltakat, hanem csábító lánygomolyagokat, és ez a szerelem eddig nem ismert gyönyörként járt-kelt benne elemi erővel-különösen ott, ahol már alig volt belőle. Legalábbis így lehetett érteni a benne zajló klimatikus-pszichikai, értelmi-viharos jelenségeket. Gondolatai egyre sötétebbek lettek, egészen feketék, leülepedtek fájó pszichéjébe, nemegyszer a bölcsek kövének méreteit öltve. Így néztek ki a meddő meditáció gyümölcsei és megkövesedett üledékük a lélek mélyén. De ha ez így van, miért hullajtott el néhány nagyobb darabot, csendesen kacsintva hajnalpírszínű fénnyel a legelőn? Aztán pedig füstölögni kezdett, és nyilvánvaló megkönnyebbüléssel kivilágosodott. Talán ez volna a módja a lelki terhektől való megszabadulásnak? Így küszködött önmagával, így képzelte el magának a másik lényt a mámorító egyesülés különböző fázisaiban, így szabadult meg nyugtalanító érzéseitől, mígnem a perifériára szakadt, és valami olyasmit választott ki magából, mint amikor egy gomolyfelhő kiszakad a viharfrontból. Ez az elszabadult gomolyag egy ideig Madorján után hömpölygött, majd önálló életet kezdett élni. Akkor kiderült, hogy igyekezetében nemcsak azt az egyetlen másik lényt választotta ki, amelyikről ábrándozott, hanem harmadfelüket: Forgót, tehát Orsót vagy Orsolyát, feltétlenül nőnemű lényeket, ugyanakkor kettős férjüket is. Ez először olyan volt, mint egy semleges nemű "tömeg", de Orsolya nőiessége kettős férfiasságot váltott ki benne. Tulajdonképpen nem volt ez sem kettő, sem egy, hanem mintha egy megkezdett kettéágazás úgy maradt volna, mint Marlin Ponti Poncíve vagy Póni, mert mindentől elvörösödött.
Ettől kezdve minden rémesen összekuszálódott, Madorján alkalmasint maga sem tudta, hogy mindent magának köszönhet, mert a kétférjű felé tartott, és észre sem vette, hogy féltékenységi rohamoktól égve, az Orsolya utáni gondolati versenyfutás hevében újabb lényeket hullajt, amelyek megfelelnek érzelmi erőfeszítései kaliberének és formátumának. Így szerelmi táncától fokozatosan benépesült a világ. Senki sem volt senkinek útjában, annál is kevésbé, hogy könnyedén és szinte frivol módon alkalomadtán kölcsönösen átfolytak egymáson, legfeljebb egy-egy különösen érdekes áthatolási koncepciónál állva meg, az egyébként csak futó találkozásoknak semmi látható következménye nem volt. És mégis szorította valami a szívüket, kevesen voltak, akik nem hullajtottak ilyen tölgyfagubacshoz hasonló sötét konkrementumokat - megalvadt fekete gondolatokat? túl józan és így megfagyott reflexiókat? -, elég az hozzá, hogy a legelőket egykettőre valóságos moréna borította, világnézeti omladékhalmaz. Azt, hogy mi történt, nehéz volt elképzelni, Madorján a szinte véletlen találkozások alkalmával átfújt Orsolyán, mint a szélkakason, száguldozva, mint a kóbor szellő, mintha nem is venné észre, de ez csak színlelés volt. Szédítő reszketést érzett, ha úgy látta, hogy itt-ott hajlandóságot mutat iránta, hogy helyenként nem teljesen közömbös. Akkor boldogan sűrűsödni kezdett a közelében, de a nő meghiúsította ezt az okklúziót, hideg közönnyel apasztva le az áradását, szegénynek. Meg egyszer Madorján elindulva arra, ahova gondolatai húzták egy ilyen diffúzió után, ami konfúzióba ment át, egy elég jelentéktelen foltot bocsátott ki magából, amely egy ideig csak keringett határozatlanul, mintha nem tudná eldönteni, hogy csekély mérete ellenére megengedheti-e magának egyáltalán az önállósulást. Ez a lény valahogy nem nőtt; hanem csak megnyúlt, és fürgén, mint egy motolla, egyszer-egyszer észrevétlenül belopózott Madorjánba - nem tudni, azért-e, hogy ingerelje, vagy csak azért, hogy elidőzzék kis ideig valakiben, aki jelentékenyebb nála. Aztán meg eltűnt, és Orsolyánál jelent meg - martalóc? hívatlan vendég? galád betolakodó? emberkerülő ozmotikus? - nem tudni. Valahányszor betolakodott, mindkettejüknek terhére volt, mert megrázkódtak az ilyen látogatások után. Martin Ponto Ponciust kerülte ez a különös betolakodó, mint a tüzet. Ezalatt Madorján viselkedésében változás állt be. Minden ok nélkül úgy benyomult egyszer a férjbe, mintha ki akarná szorítani a létezésből. De Martin Ponti Póni el sem vörösödött bele. Az apró lény, a kis koraszülött hol itt, hol ott lengedezett, hajladozott, körülvette a bölcsek köveit, de azonnal ott is hagyta őket, és foltok borították el, amelyek szemhez hasonlítottak. Nézegetett valakit, vagy mi? Úgy látszott, hogy jelentőségteljesen kacsint. Valahogy mind mozdulatlanná váltak. Miért nem száll már magasba senki szelleme? Mi villogott? Vajon csak fénytörés volt vagy a lélek kitörései? Nem tudni, hogyan folytatódott volna mindez, mert Hipolip király ekkor dobogni kezdett a lábával, és a vetítést félbe kellett szakítani. A király magyarázatot követelt.
Subscribe to:
Posts (Atom)