Stanislaw Lem: Ismétlés (I. rész)

Stanisław Lem - Ismétlés


Történt, hogy Szarmata Hipolip király udvarába két hittérítő érkezett az igaz hit igéit hirdetni. Hipolip más volt, mint a többi király. Az egész Galaktikában nem lehet találni még egy olyan gondolkodó uralkodót, mint ő. Már pendelyes korában úgy vágott az esze, mint a borotva, és szabadelvű csasztuskákat szerkesztett, a tudósokra pedig annyira hallgatott, hogy amikor meg akarták koronázni, az ablakon át menekült a trónteremből, és csak annak az érvnek engedett, hogy más még rosszabb lenne. Azt tartotta, hogy nem az a jó hatalom, amelyet magasztalnak vagy átkoznak, hanem az, amelyet észre sem vesz senki. Az experimentális filozófia híve volt, amely azt hirdeti, hogy az az igaz, amit csinálni lehet, nem pedig az, amit csak mondani. Bátran odaállhatott hát a két hittérítő atya Hipolip elé. Örömmel vegyes szörnyülködésük nem ismert határt, amikor megértették, hogy a király nemhogy Istenről, de semmiféle vallásról még csak nem is hallott. Tudták, hogy in partibus infidelium fogják Isten igéjét hirdetni, de hogy ennyire?! Hipolip gondolkodása a hit kérdéseiben fehér lap volt, így a tiszteletreméltó misszionáriusok szinte toporzékoltak a türelmetlenségtől, úgy buzogott bennük a hittérítő kedv. Azonnal tájékoztatták is a mindenható Teremtő létezéséről, aki hat nap alatt alkotta meg a világot, hogy a, hetediken pihenhessen, beszéltek az azt megelőző káoszról, amely lebegett a vizek felett, az ősszülőkről, kiűzetésükről a Paradicsomból és a Megváltó eljöveteléről, a szeretetről és az irgalomról - a király pedig magával vitte őket az audienciateremből a magánlakosztályába, és otromba kérdésekkel gyötörte őket, mégis megértő türelemmel válaszolgattak neki, látva, hogy ezek nem eretnekségből, hanem tudatlanságból fakadnak. Elképedve a tényektől, amelyekkel először volt alkalma megismerkedni, többször elismételtette magának a világ teremtésének történetét, mert egyszerűen megrészegedett újszerűségétől. Egyre azon faggatózott, az atyák egészen bizonyosak-e abban, hogy Isten azért teremtette a világot, hogy benépesítse. Nem lehetséges-e, hogy valami távolabbi célja volt a teremtéssel, és az isteni építmény lakói mintegy titokban, mellékesen keltek ki benne? Valóban külön gondot fordított-e rájuk az Isten, amikor munkához látott? Az atyák pedig türtőztetve a határtalan, de ugyanakkor ártatlan naivitás kiváltotta megbotránkozásukat, kezeskedtek róla, hogy Isten a teremtményei számára alkotta a világot, és volt olyan kegyes, hogy semmit sem tartott szem előtt boldogságukon kívül. A Teremtőnek a teremtményei iránt táplált forró érzelmeinek megismerése óriási hatással volt Hipolipra. Csak a Sátánnal kapcsolatban vetődtek fel bizonyos nehézségek, mert a király meglehetősen kevéssé konvencionálisan viselkedett a megtérített szerepében. Nem azon csodálkozott, hogy az Úr megtűri a Sátánt, hanem azon, hogy az egyház irtózik tőle. - Ugyanez a helyzet vele is, mint a csatornázással - mondta -; kellemetlen, de nélkülözhetetlen. Hogyha nem volna a Sátán, az Istennek magának kellene a poklot is szemmel tartania, ami nehezen volna összeegyeztethető végtelen jóságával. Mindig kényelmesebb delegálni valakit az ilyen rázós ügyekhez. Mert így, ahogy most van, a pokol nélkül mozdulni sem lehet, ahhoz elejétől kezdve másképp kellett volna tervezni a világot. Tehát az egyház hivatalból el kell hogy ismerje a Sátán nélkülözhetetlenségét. - De végül valahogy mégiscsak sikerült az atyáknak leküzdeniük a király ellenvetéseit és helyes vágányra terelni gondolkodását, így Hipolip a tanítás huszonkilencedik napján felvette az új hitet, és még sírva is fakadt meghatottságában. A hittérítők pedig, akik szintén elérzékenyültek, díszkötéses Szentírást ajándékoztak neki, áldást osztottak, és útra keltek újabb akadályok felé. A király három hétre bezárkózott lakosztályába, tanácsadóit sem hívta össze, audienciát sem tartott, mindössze egyszer küldetett asztalosért, mert leszakadt alatta a könyvtári létra egyik foka. Mígnem egy reggel kiment a kertbe, más szemmel nézve a legkisebb fűszálra is, mint Isten teremtményére, majd visszatérve a palotába, azonnal elküldette magát a királyi ontológust a híres omnigenerikus tervezőkért, Trurlért és Klapanciuszért, hogy jelenjenek meg előtte - de íziben!
Meg is jelentek mindketten, lihegve, mert igencsak sürgette őket a tiszteletreméltó követ, meghajoltak a trón előtt, és várták uruk szavát, mialatt Klapanciusz oldalba bökte Trurlot, emlékeztetve, hogy mit vert a fejébe indulás előtt - hogy ne mondjon semmi bolondot, hanem minden szót háromszor gondoljon végig, mielőtt kimondja. De legjobb, ha csendben ül. Ő, Klapanciusz, majd magára vállalja az egész kihallgatást.
- Üdvözöllek benneteket, kedveseim, és köszönöm a gyors megjelenést - mondta Hipolip, hellyel kínálva őket. - Buzgón figyeljetek, mert nagy dolgok foglalkoztatják elmémet, és megvalósításuk tőletek függ! Nemrégiben felkeresett két csillagközi utazó, akiktől azt hallottam, hogy a Kozmosz nem gazdátlan jószág, hanem van alkotója. Az Isten az: mint biztosítottak róla, egy szerfelett szimpatikus egyén, akiben feltétel nélkül hiszek, és ezt nektek is melegen ajánlom. Holnap rendeletet bocsátok ki, amelynek értelmében minden alattvalóm megkapja kazetta-kiadásban a Szentírást, de titeket nem ebben az ügyben hívattalak. Már tudom, hogy a világ nem bennünk van, és nem is tőlünk származik, hanem alkotója személyesen rendezte be a szintén általa teremtett lények számára lakóhelyül. Így Isten elvégezte a maga dolgát, hát úgy vélem, hogy nekem is meg kell tennem a magamét. A jövevények, akiknek hálás vagyok, hogy megtérítettek, hevesen rá akartak beszélni, hogy először törődjek a saját üdvözülésemmel, amit udvariasan végighallgattam, mert neveletlenség lett volna félbeszakítani őket, de nekem is megvan a magamhoz való eszem. Nem olyan fából faragtak, hogy mindenekelőtt magamra gondoljak. Sokkal fontosabb nálam a közérdek! Ennek akarom tehát szentelni mostantól fogva hátralévő napjaimat. Tisztelt Trurl uram, ismerem De lmpossibilitate Felicitationis Satiandae Entium Sapientium című munkádat, de nem hatott meg különösebben, mert arra gondoltam: mi dolgunk a világon? Hát az utolsó, amit elismertem volna, mielőtt Istenben kezdtem hinni, a világmindenség tökéletessége. De azt gondoltam magamban, hogy ha mindez magától melegedett fel, alakult ki és fejlődött, akkor nem lehet panaszt tenni senkinél az esetleges hiányosságokért, ugyanígy a lét üzemzavaraira sincs megoldás. Most azonban, hogy már hiszek, nem gondolkodhatom így tovább! Alapjukban változtak meg a dolgok. Elhiszem, kételkedés nélkül, hogy a Teremtő végtelenül szeretetreméltó, hogy határtalanul kegyes hozzánk, hogy a legjobban akarta, lévén maga a tökéletesség - de nem hiszem, hogy nem lehetett volna mindezt jobban megcsinálni!

Stanislaw Lem: Ismétlés (II. rész)

- Királyi felséged tudomására hozta ezt lelkiatyáinak is? - kérdezte Klapanciusz diplomatikus tartózkodással.
- Hogyan? Nem. Először is mert nem akartam megsérteni őket, aztán meg mert nem láttam értelmét tárgyalni velük erről a témáról. Ők a teológiai kérdésekben voltak szakértők, és nem a technológiaiakban, én pedig a létnek csak erről az oldaláról beszélek. Nem mondtam nekik semmit, annál is kevésbé, hogy nem szándékozom terméketlen kritizálásba merülni, hanem mint a kísérleti filozófia szószólója akarok nekiveselkedni a dolognak. Bevallom, kezdetben az is eszembe jutott, hogy kijavítom a teremtményeket, mert sem anyagukban nem nagyon megfelelőek, sem működésükben, nem is említve az átlagos intelligenciaszintet, de azonnal eszembe jutott a te tanulmányod, Trurl uram. Te nem érintetted a világot, csak egyes lakóit akartad megjavítani: bocsáss meg, tisztelt uram, de ezzel a feje tetejére állítottad a dolgot! A lakáshoz szabni a lakókat - ki hallott még ilyet? A feladat fordított! Alternatív létet akarok kialakítani.
- Királyom neokozmikus beruházó kíván lenni, minket pedig felfogad generálkivitelezőnek?
- Pontosan megéltettél, Klapanciusz uram. Tudom, hogy egy új világot készíteni nem ugyanaz, mint például egy új rostát, de nem ijedek meg az objektív nehézségektől. Ha az Univerzum megteremtése ugyanolyan könnyű volna, mint például egy köcsögöt korongolni, bele sem fognék, és titeket sem fárasztanálak vele.
- Bocsáss meg, királyi felség - szólt Klapanciusz -, de nem világos előttem, hogy istenhivő létedre miért akarsz olyan világot szerkeszteni, amely ellentétes hited dogmáival. - Miért lenne ellentétes? - csodálkozott Hipolip. - Csak más, de nem ellentétes. Ellentmondást látsz elképzelésemben?
- Igen, így van.
- Tévedsz, és ezt azonnal bebizonyítom neked. Hiszel repülő készülékek létezésében? - Hiszek bennük, mert léteznek, uram.
- És az algebrában hiszel?
- Az is létezik. Hiszek benne. Hiszen létezésükről meggyőződhetek kézzelfoghatóan, ténylegesen!
- Ej, ej - mosolyodott el a király -, látom, hogy be akarsz húzni a csőbe, de abból nem eszel! Hiszel te olyanban is, amit nem tapasztaltál, és soha nem is fogsz tapasztalni. Például az olyan nagy számok létezésében, ameddig biztosan soha nem számolsz el, vagy napokéban, amelyeket soha nem fogsz látni. Nem igaz?
- Valóban így van.
- Na, látod. Vajon attól, hogy ezekben hiszel, már nem tudnál tervezni egy a megszokottól eltérő repülőgépet vagy kiagyalni egy új algebrát? Vajon a meglévő algebra lehetetlenné teszi számodra egy másik kigondolását?
- Nem, uram. De magad mondod, hogy Isten a teremtményei iránti szeretetből hozta létre a világot. Tehát ha egy másikat konstruálsz, azzal visszautasítod Isten szeretetét.
- Nego consequentiam! Szó sincs róla. Tegyük fel, hogy apád épített neked egy házat.
Vajon ha egy másikat akarsz mellé építeni, ebből az következik, hogy nem tiszteled többé apádat, vagy lenézed szeretetét? Ez fából vaskarika! Nem látom az összefüggést építési szándékom és a Legfőbb Lény szeretete között. Sikerült meggyőznöm téged?
- Hiszen visszautasítod az ajándékot, ami pedig teljesen hited szerint való. Nem így van?
- Már miért utasítanám vissza? Azt mondtam talán, hogy ki akarok vonulni ebből a világból? Csak bizonyos kísérletet akarok elvégezni, ennyi az egész. Azonkívül ne felejtsd el, hogy én is a teremtés része vagyok, magamról pedig nem szándékozom lemondani.
Klapanciusz némán meghajolt, de látva, hogy Trurl kinyitja a száját, óvatlanul bokán rúgta. A király, aki ezt nem vette észre, így szólt:
- Térjünk az irányelvekre! Még trónörökös koromban arra tanítottak tanáraim, hogy a világ önmagában létező, és mi is, bár annak részeiként, szintén önmagunkban létezők vagyunk. Nincs szándékában gondoskodni rólunk, de nem is árt nekünk, mert nem értünk van. Mint az éléskamra, az sem az egerek számára készült, ha profitálnak is belőle. De ha egyszer nem nekik szánták, nem csoda, hogy a polcok túl magasak, hogy a tejesköcsögbe bele lehet fulladni, és hogy a sarkokba mérgező anyagot szórtak.
- És mi van az egérfogóval, királyi felség? - Trurl nem tudta megállni. Hipolip elmosolyodott.
- Az ördögre gondolsz? Az, Trurl uram, olyan szélsőség, amely nélkül nem lehet boldogulni! Az ördög az Isten művében az, ami a regulátor a gőzgépben: szétrobbanna nélküle! Nem véled? Bizonyos magasabb szempontból a plusz együttműködik a mínusszal, és addig egyenletes a működés, amíg az ellentétes impulzusok egyensúlyban vannak. De talán majd később vagy más alkalommal elbeszélgetünk erről. Engem meggyőztek, hogy van Valaki, aki határtalanul jó, aki kozmikus szállásokat alkotott számunkra, gondoskodva arról, hogy azok a legmegfelelőbben szolgálják lakóikat. Isten művében minden a teremtményekért van, így minden úgy áll, mintha ráöntötték volna, minden precízen kimért, mert célszerű, és ha valami nyom, szorít, kínoz, sőt még az ember bőrét is lenyúzza: ez is az isteni jóindulat megjelenési formája, csak az együgyű teremtmény nem ismeri fel ezt azonnal benne. A teológusok segítenek neki: az anyagba zárt lét didaktikus szegregátor, vagyis rosta, amely elválasztja a magot a pelyvától. Mivel egyenesen rajongok a tudományért, a világnak ez az egyetemre emlékeztető elrendezése, ahol még szelektáló vizsgák is vannak, felettébb megragadott. Mégis alig távoztak el a jó atyák, aggodalommal vettem észre, hogy nemcsak ezt a világot, hanem általában akármelyiket is a Mindenható ajándékáriak lehet tekinteni. Képzeljetek el egy olyan világot, ahol minden fáj! Aki ott elgondol egy betűt, jajgat, aki az egész ábécét, már csaknem haldoklik. Még ha Istenre gondol is, mintha szíjat hasítanának a hátából. Hát csak vonítsanak, míg a nap is beleremeg, és a forróságtól lemállik a bőr az oldalukról! Na és? Vajon nem lehet-e dicsőíteni egy ilyen világot is, mondván, hogy ez a fájdalom jótékony hatású, mert a mennyország felé ösztökél, és alkalmasint ráébreszt a pokol kellemetlenségére, tehát elriaszt a bűntől? És egyáltalán el lehet képzelni olyan iszonyatos világot, hogy azt már senki se nevezhesse a Teremtő végtelen jósága következményének? Ha maga a pokol volna is, még mindig azt lehet mondani, hogy ez csak makett, az igazi pokol valahol másutt van, és az még sokkal rosszabb. Bizonyítsd be, kérlek, hogy nem így van! Tehát látjátok, hogy minden világra rá lehet húzni a teodiceát, és azt hirdetni, hogy aki hisz Istenben még akkor is, ha beleszakad, az szolgál rá legbiztosabban az örök világosságra. Azok a dicséretek, amelyek mindenre ráillenek, nem sokat érnek…
- Királyom erről is beszélt lelkiatyáinak?
- Nem figyelsz királyi szavamra, uram! Amit elmondtam, az a tiszteletreméltó atyák távozása után jutott eszembe. Úgy vélem, hogy a mi világunk nem az egyetlen. Bizonyos adatokat az írásban is lehet találni erről. Vegyük akár csak az utolsó ítéletet! Utolsó, tehát utána már semmi érdekes, semmi radikálisan új nem következik. Hogyan, a végelszámolás után az Úr nem lett volna képes már soha többé semmire sem vállalkozni? Ez hihetetlen! Az igazi alkotó nem elégszik meg egyetlen művel. Természetesen a félresikerült világok komoly dilemmát jelentenek számára. Kár megtartani őket, de megsemmisíteni sem lehet, mert tulajdonképpen milyen alapon tehetné? Úgy tűnk, hogy eleinte próbálkozott bizonyos javítgatásokkal, úgynevezett csodákkal, de aztán felhagyott ezzel is…

Stanislaw Lem: Ismétlés (III. rész)

- Királyi felség hallott az eretnekségről és a tévtanokról?
- Micsoda kérdéseket szegezel nekem?! Azt hinné az ember, hogy máris a püspöki törvényszék előtt állok! Hogyne, hallottam már hitehagyásokról, de azok mindig a Teremtő iránti ellenérzésekből fakadtak, én pedig, éppen ellenkezőleg, a segítségére akarok lenni.
- Uram - mondta a torkát köszörülve Klapanciusz -, felettébb kényes, sőt egyenesen rázós teológiai szövegmagyarázatba bonyolódtunk. Félek, hogy királyom nem azokat hívta szakértőnek, akiket kellett volna…
- Tévedsz. Hiszen nem leszek hitehagyó, se megreformálni nem akarom. Nem az aposztázia a célom, hanem a genezis.
- De… - kezdte Trurl, de Klapanciusz a lábára lépett, és meghajolt a király előtt, mondván:
- Tehát jól van! Milyen univerzumot óhajt királyi felséged?
- Ezt jól meg kell hányni-vetni! A teológusok szerint Isten két korlátot állított fel a maga művében. Az egyiket a teremtményeken kívül, a másikat - bennük, magukban. Isten mindent hall, de nem válaszol. Régebben tán társalgott még, de valahogy felhagyott vele. Így aztán a közvetlen összeköttetés Istennel egyoldalú. A másik akadálynak finomabb nyitja van. Isten olyan mérnök, aki a többi mérnököt már a tervezőasztalon úgy korlátozta, hogy ne tudjanak vele alkotóan együttműködni. Az atyák beszéltek erről nekem, és én ezt a korlátozást annyira furcsállottam, hogy megpróbáltam meggyőzni őket a tarthatatlanságáról, de ők csak fújták a magukét. Hiszen ennek az együttműködésnek nem kellene aljas indokból fakadnia. Az új gyógyszer feltalálója nem azért dolgozik, hogy háttérbe szorítsa a meglévő gyógyszer feltalálóját, hanem hogy hatékonyabban küzdje le a szenvedést. Miért kellene az új világ tervezőjének a már kész világ tervezője ellen törni? A misszionáriusok szerint Isten mindenkit, aki be akar vele együtt szállni az alkotói szorítóba, azzal gyanúsít, hogy alaptalan követelésekkel lép fel. Hogy nem a gyarló világról van szó, hanem az égi trónról - én azonban úgy vélem, hogy Isten messze szerényebb és éppen ezért sokkal rokonszenvesebb személy, mint a teológusok szeretnék. Mint köztudott, a mű többet mond az alkotóról, mint méltatói. Hogyha figyelmesen megnézzük a világot, láthatjuk, hogy felettébb diszkréten, egyenesen névtelenül alkották meg. Nem lehetett volna-e minden fűszálon elhelyezni a cégjelzést? Nem körlevél-közhelyekre, nem kommentárokra gondolok (hiszen a Szentírás kommentár a teremtéshez), hanem sajátos jelekre, amelyek közvetlenül hitelesítik Isten szerzői mivoltának autentikusságát. Megpróbáltam elfogadtatni velük, hogy Isten szerénysége az oka a Kozmosz névtelenségének, ami a teológusoknak állandó fejfájást okoz. Isten oly remekül titkolja szerzőségét, mintha egyáltalán nem is létezne - már hogy lehetne ez véletlen? Elrejtőzött, mert el akart rejtőzni! Ez tetszik nekem! Az ilyen diszkréciót meg tudom érteni! De lehurrogtak. Szerintük Isten a világgal a szeretet iskolapéldáját adja nekünk, és azért rejtőzött el, hogy teljes szabadságot élvezhessünk. Amíg a kertész a láthatáron van, senki sem kapaszkodik az almafára. Na, de azt, aki mégis él ezzel a szabadsággal, úgy elviszi az ördög, mint annak a rendje! Ez szerintem nagyon vitatható pedagógiai elv. Úgy adni, hogy azért el ne vehessék - mit ér? És ha nem alávalóságból veszik el, hanem csak magukkal sodorják? Ha nem úgy szabadok, mint az elemek, hanem mint a felbolydult darazsak, amelyek összevissza repkednek, mert ilyen a természetük? Ezt kérdeztem az atyáktól, ők meg ráfelelték, hogy aki ilyen kérdéseket tesz fel, az örültséget vagy bűnt követ el, az tökfilkó vagy gonosztevő, ami pedig az Úristent illeti, az mindent jobban tud. Lehetséges. Tegyük fel. Az Úristent nem bolygatom, de tőletek nem fogadok el hasonló mentséget. Ezt megmondom előre, hogy félreértés ne essék. Teljhatalmat adok nektek, alkossatok bátran, de nem akárhogyan! Tisztességes kivitelezést kérek, állandó és nem elhibázott optimizációval… remélem, értitek, mire gondolok. Hibás optimizátor a Sátán mint regulátor-lázító, mert először maga bujtogat a rosszra, aztán meg az örvénybe taszít. Kérném elkerülni az ilyen extremitásokat.
- Ha összegezzük királyi felséged szavait, a következő kikötések állnak fenn - mondta Klapanciusz. - Míg Isten elzárta az összeköttetést, mi megnyitjuk. Míg ő autoritatív centralista volt, addig most demokratikusan decentralizált alkotásra van szükség. A demokrácia pedig egyenlőséget jelent. Univerzumunk minden lakója kedvére teremthet majd magának olyan világokat, amilyet csak jólesik neki. Így van?
- Isten őrizz! - kiáltott fel Hipolip. - Egyáltalán nem így van! Hogyan is kezdhetném a demokratikus teremtést azzal, hogy szigorú parancsokat adok nektek? Nem volna ez contradictio in adiecto? Csodálkozom rajtad, Klapanciusz uram, hogy ilyet feltételezel rólam! Egyébként nem hiszem, hogy Isten mindenáron meg akarna gátolni bennünket a világteremtésben, mert ha így lenne, bele sem tudtam volna fogni. Nem sürgős azonban a kapcsolatteremtés sem, először csak népesítsétek be nekem ezt az új világot, aztán majd meglátjuk, érdemes-e ott szóba állni valakivel. Nincs két egyforma lélek, uraim, mint ahogy nincs két egyforma fűszál sem a világon, és ti, akik ezeket a fűszálakat teremtitek, jól tudjátok ezt. Nem művészet szabad utat engedni magunkhoz bármely elfuserált lénynek, hogy reklamálhasson vagy követelőzhessen. Nem elfuserálni őket - ez a művészet!
- Akkor most már nem tudom - dadogott Klapanciusz. - Királyi felséged teljes tervezői szabadságot ad nekünk? Tökéletesen saját belátásunk szerint rendezzük be a létet? Ehem, mondhatni… már megbocsásson felséged, akkor ez duumviratus lesz, és nem triumviratus, ha egyszer nekünk kell csinálni mindent, a felséges úrnak pedig semmit.
- Már megint félreértesz! Hogyhogy semmit? - nevetett a király. - Hiszen én fogom eldönteni, hogy sikerült-e nektek a teremtés! Egyébként még nem fejeztem be. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de én a ti helyetekben különböző prototípusokat próbálnék ki, aztán a legjobb megoldásokat egy csokorba kötném, de ez már a ti dolgotok. Először is azt kívánom: vezessétek be az igazságosság elvét az időt illetően! Megfordíthatatlansága, mondjuk meg nyíltan, kész botrány! Ha valami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Akinek a felebarátja tönkretette a mulandó életét, az rekompenzációképpen elnyeri az örök világosságot. De a holnapi kolbász nem fojthatja el a tegnapi éhséget, legyen bár végtelenül hosszú. Nem ilyen aritmetikát akarok, ahol a végeredmény úgy jön ki, hogy a majdani tökéletesség fájdalomdíja kompenzálja azt, ami elromlott. Az idő visszafordíthatatlansága - a lét legfőbb illojalitása! Hiszen köztudomású, hogy élete kezdetén mindenki sokat árt magának bárdolatlanságával, majd a maga kárán okulva, mire a végére ér, már valóban tudja, hová, merre, meddig, de akkor általában már késő. Az isteni másvilág amolyan utolsó kiszolgálóállomás, ahol már semmi sem változik meg, itt már csak szelektálásról lehet szó: az angyalok közé vagy a pokolba. Na de én nem fogadom el, hogy a rossz az idő könyörtelen természetének kényszerű következménye legyen! Változtassátok meg az időt, azt mondom nektek. Aki egyszer kudarcot vallott, érvényteleníthesse ezt, ha pedig az első ismétlésre nem sikerül neki, akkor a huszadik vagy a századik után vagy megunja, vagy kijavítja, amit elrontott.
- Igen! Anizotróp univerzumot kell csinálni! - kiáltott fel Trurl, aki nem tudott tovább hallgatni. - Anizotróp világot, visszafordítható idővel, amely különleges kontinuumpontoknak nevezett speciális helyekkel rendelkezik.
- Az még minek? - érdeklődött a király.
- Mert ily módon függetleníthető az idő feletti hatalom a technika mindenkori fejlettségi fokától - magyarázta Trurl, ragyogva a büszkeségtől, hogy ezt ő találta ki. - Ez ugyanolyan egyetemes sajátossága lesz ennek a világnak, mint a miénknek az általános gravitáció! És mit jelent az "egyetemes"? Demokratikust!
- Értem. Ez nem hangzik rosszul. Mikor mutatjátok meg a prototípust?
- Alkalmasint két héten belül, uram. Igaz? Mi a véleményed? - pillantott Trurl a kollégájára.
Klapanciúsznak nem volt ínyére ez a hirtelen elhatározás, de már elege volt az audienciából, tehát csak rábólintott.
Visszatérőben ádázul veszekedtek. Késhegyre menő vitáik voltak munka közben is, de a terminust betartották. A megbeszélt napon megjelentek a királyi udvarban, egy kis készülékekkel és műszerekkel megrakott kétkerekűt húzva maguk után. A legtetején ládák álltak, amelyeket kábelek kapcsoltak össze. A király azonnal odafutott hozzájuk, és az audiencia-teremben az aranyozott díszek, megfakult zászlók és dinasztikus címerek között a padlóra állították a készülékeket. Klapanciusz csavargatta a gombokat, Trurl pedig egyre csak mondta, mint akit felhúztak:
- Ebben a nagyobb dobozban van a telep, a kisebben pedig a világ! Éppen olyan, amilyennek előre lefestettem felséges uramnak: anizotróp, különleges pontokkal, amelyekben meg lehet változtatni az idő folyását, és ezek a pontok egyenlően és általánosan hozzáférhetőek bárki számára… Úgy gondoltuk, uram, hogy elkészítünk néhány személyt, akik a jövőben a következő univerzumok kipróbálására is szolgálhatnak nekünk… Szabad akaratuk van, mindegyik azt csinál, amit akar, nem irányítjuk őket, nem korlátozzuk őket semmiben, hogy támaszkodni lehessen viselkedésük autentikus voltára. Természetesen a próbafigurák közül egyik sem lehet ideálisan ugyanaz minden világban, mert az ontológia radikális átalakítana megzavarja a fiziológiát is, de biztosítja az invarianciát mint a változatlan értékű lényeg megőrzését, mert ellenkező esetben lehetetlen volna a lét lényegének összehasonlítása ezekben a világokban…
- És hogy lehet oda benézni? - tudakolta a király, Klapanciusz buzgó sürgés-forgását nézve és folyton zavarva őt ebben, mert a Iába minduntalan beleakadt az összekuszálódott vezetékekbe.
- Egyelőre ideiglenes megoldást alkalmazunk. Belehelyezzük az egzisztoszkópba a pszeudokristályt, a lézerjel fokozatosan felerősíti a kimenetig, na és akkor már a megszokott módon, vetítővel, hova is…? talán erre a falra…
- Mehet! - mondta Klapanciusz, felállva.
Trurl a markában szorongatta a rosszul érintkező vezetéket, meri nem volt kéznél szigetelőszalag, és így kezdődött a vetítés. Az alabástrom lapok az oszlopok között először rózsaszínűvé váltak, majd megjelent rajtuk a kép, kissé elmosódott volt, és remegett a, de hamar kiélesedett. És láttáit, hogy valami földesúr, bizonyos Marlipont, keresetes hadjáratba indulva, a lelkére köti feleségének, hogy maradjon hű hozzá, de alaptermészetnél fogva bizalmatlan lévén, bezárja a vár sarokbástyájába, és a megvasalt ajtó elé még úgy megbízható szolgát is ültet, karddal a kezében. A nagyobb biztonság kedvéért megparancsolta, hogy a szolgát bilincseljék oda a lábánál fogva a falhoz az erkély alatt, hogy el ne mehessen őrhelyéről. A kulcsot páncélja keblébe rejtette, és a szolga könyörgését, hogy legalább egy hordó malátasört hagyjanak ott neki, meg sem hallva, lóra pattant, és elvágtatott a sereg porfellege nyomában. Még el sem ült a porfelhő, amikor a szomszédja, Kurgfi Madorján, aki szabadelvű lévén, nem vonult hadba, elkezdett felfelé kúszni a repkényen a bástyára, amelyben Marlipontné, a csinos Orsolya, mohát font, mert a len elfogyott, és nem küldhetett újért, fogságban lévén.
Körülbelül a második emelet magasságában a kövek között gyengén megkapaszkodott repkény leszakadt, és a szabadelvű Madorjánnal együtt a köves udvarra zuhant, a pórul járt amorózó pedig eltörte mindkét lábát. Nagy nehezen, de mégis sietve, jajgatva a fájdalomtól és ocsmányul káromkodva, elvonszolta magát az árokig, ahol hű szolgái várták lovakkal, és megparancsolta nekik, hogy fektessék a hintóba, és inukszakadtából vágtassanak vele Forgattyús Pattogárhoz, az öreghez, akinek gondjaira volt bízva a helybéli időgép. Megérkezve, először könyörgéssel próbálta rábeszélni a szerencsétlenül járt lovag az öreget, hogy forgassa vissza a kart, amikor pedig az nem állt kötélnek, Marlipont parancsával takarózva - Madorján a piszkos zsámolyra tett egy dukátokkal degeszre tömött zsákot, amit erre az eshetőségre kuporgatott össze. Ettől Forgattyús elvakult, és így Madorján, akit szolgái támogattak kétfelől, bemehetett a tető alá, amely az időgépet fedte. Ott meredeztek előtte a karok. Visszatekerte őket, és azonnal összeforrt a Iába, mert a megforgatott fogaskerék a peches hétfőt az utolsó előtti vasárnappá változtatta. Egy kis előremenetet kapcsolt, de nem túl hirtelen, abból a meggondolásból, hogy a repkény rendesen fejlődhessék, tehát az időt gyorsítva, kitekintgetett az ablakon, esik-e az eső, mert az felettébb előnyösen hat a növények gyökérrendszerére.
Hat perc alatt körültekintően kivárt jó két hetet, aztán a normális haladásra kapcsolta az időt, és lóhalálában repült a toronyhoz. A megerősödött repkény tökéletesen belemélyedt apró gyökereivel a kövek réseibe, az ablakban nem mutatkozott senki, így Madorján neki a dús levelű indáknak, és már mászott is felfelé. Átlendült a párkányon. Orsolya éppen fésülködött az ezüst toalettasztal előtt, elkapta hátulról, és átölelte. Az kicsit kérette magát, de nem vitte túlzásba. Alighogy ölelésben fonódtak össze, a kőlépcsőn a férj erős lépései hangzottak fel, aki váratlanul visszatért, mert elfelejtette volt megkérni a feleségét, hogy kössön fel neki egy vállszalagot, ami a hadiszerencsét van hivatva biztosítani - ha már mindenki másnak van ilyen szalagja. Madorjánnak nem sikerült eljutnia az ablakig, amikor a talpig felfegyverzett férj belépett, és olyan fürge volt, hogy amint meghajolt az ajtóban, hogy be ne üsse homlokát a szemöldökfába, már nagy csörömpöléssel ki is húzta kardját a hüvelyéből. A fegyvertelen Madorján a hátát mutatta neki, a repkénybe kapaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, ereszkedett lefelé. Orsolya hitvese ordítva, mint egy bivaly, nagy nehezen, szörnyű csikorgással áthajolt páncélba bújtatott mellével az ablakpárkányon, és vágni, nyesni, szabdalni kezdte a repkényindákat. Azok azonnal engedtek, és Madorján zuhant, mint a kő. Röptében még volt annyi lélekjelenléte a vitéz, ámbár peches széptevőnek, hogy torkaszakadtából odakiáltson Orsolyának: legközelebb neki magának jusson eszébe az a vállszalag.

Stanislaw Lem: Ismétlés (IV. rész)

Most rosszabbul járt Madorján, mert röptében megfordult a gyámpilléreken, és a feje csattant az udvar kövén, amitől agysérülést szenvedett. Még lélegzett, tehát a szolgák ismét felhajították az előrelátóan készenlétbe helyezett hintába, és először vágtatva, majd ügetésben elrobogtak vele az öreg Pattogárhoz. Míg Marlipont ledübörgött a bástya lépcsőin, mint valami elszabadult malomkő, és ordítozva robbant ki az udvarra, hogy "Lovat! Országomat egy lóért!", Madorján az időgépnél bénult jobb kezével megtekerte a megfelelő kart, méghozzá olyan kétségbeesetten, hogy áprilisról januárra szállt vissza. Hideg volt ahhoz, hogy a fűtetlen időgépteremben várja meg a keresztes hadjáratot, tehát adott egy kis előremenetet, éppen március idusára, és ismét neki a repkénynek.
Talán Orsolya meghallotta, mit kiabált a bástyáról a fejére eső amorózó, vagy talán Marlipont mondott le ezúttal a vállszalagról - elég az hozzá, hogy amikor Madorján megállt aranyhajú kedvese előtt, olyan csend volt a lépcsőn, mintha már az öreg szolga is felfordult volna az éhségtől. Madorján volt olyan óvatos, és rátolta a reteszt, mielőtt átfogta szerelmese vállát. Szenvedélyesen és hevesen szerették egymást ott a bástyában, nem hallották a kuvikokat, de még a vihart sem - éjféltájt kezdett villámlani a távolban. Madorjánt a hajnalpír ébresztette, szó nélkül átvetette lábát az ablakpárkányon, lesiklott a repkényen az udvarra, nyeregbe pattant, és az időgéphez vágtatott. Csalán körös-körül, mint az erdő, s belsejében csend honolt, de Madorján óvatos volt, be sem gombolt nadrágját tartva, négykézláb kúszott oda a kapuhoz, jobbra-balra tekingetve közben, és ezt nagyon helyesen tette, mert a füle mellett dördült el egy muskéta, amit nem tudni, ki állított fel időközben. Csak ezután rúgta be az ajtót, és irány az időgép! A hajnalt az előző nap alkonyatává változtatta, középre állította a kart, és lázas sürgés-forgásba kezdett.
Hurkot kötött a fényesre koptatott karra, és az asztal lapja alatt a szarufára, a szarufáról a tetőn lévő lyukon át a tetőgerincre, a tetőgerincről az eresz alá vezette a kötelet, ott pedig hozzákötötte a másik végét egy üres vödörhöz, a vödröt a lyukas ereszcsatorna alá lógatta, összekapart egy kis szemetet, behintette vele a karhoz vezető zsineget, a markába köpött, nyeregbe vetette magát, és vágtatott vissza a bástyához.
A nézők közül a királyi felség csodálkozott ezen a legjobban.
- Mire jó ez? Mennyivel volna rosszabb a következő nappal és éjszaka?
- Gondold csak meg, kegyelmes uram, hogy hozzá van szokva a visszafordítható időhöz, mint ott mindenki! - magyarázta magától értetődően Trurl. - Tehát tudja, hogy visszatérni a kedves pillanatok megismétléséhez semmibe sem kerül, ellenben a ki nem próbált jövő ismeretlen bajokat rejthet magában!
- De mit akar azzal a vödörrel?
- Emlékezett, hogy hajnaltájt esett! Ha ismét, tehát még egyszer szakad az eső, a vödör megtelik, megrántja a zsineget, az pedig a kart, aminek következtében minden magától megismétlődik…
- Látszik, hogy ez mindennapos dolog számára! - szólt közbe Klapanciusz. - Elrejtette a zsineget! Hogyha valaki arra járna is, talán nem veszi észre…
Ezalatt a szerelmi éj ismét a vége felé járt, lógott az eső Iába, amikor patkódobogás és fegyvercsörgés verte fel álmukból a szerelmeseket. Madorján mezítláb az ablakhoz ugrott, és látja ám, hogy baj van: lent egy csapat fegyveres, Marlipont hat sógora, akiknek szemmel kellett tartaniuk a birtokot és Orsolyát, és azért érkeztek most ide, mert a hírfokuk kétszáz versztányira, tehát már a szomszédos időgép hatósugarában van. Mit lehet itt tenni? Alighanem semmi egyebet, mint eltűnni, mintha puskából lőtték volna ki…
Kiugrott a rémült Orsolya mellől, marokra kapta az erős indákat, és már ereszkedett is lefelé, mígnem felordított fájdalmában. Nézi, hát nem éjszaka van, hanem fényes nappal, ő pedig nem fönt van, hanem lent a sziklákon, törött lábbal, és fölötte Marlipont rikoltozik talpig vasban:
- Te csirkefogó, te orcátlan áruló! Azt hitted, hogy túljársz az eszemen, ámde nekem is csak olyan messze van az időgép, mint neked, te parázna! Na várj csak, majd megcirógatlak én mindjárt! - Intésére a szolgái egy vashordót hoznak, felállítják, kinyitják, belülről az egész szögekkel van kiverve - jaj, de borzasztó! Madorján jól ismeri ezt a szerszámot! Esengve lesi, esik-e már az eső - az első cseppek hullanak, még éppen csak szemerkél… Már nyakon csípték, taszigálják befelé, a borotvaéles szögek közé, mindjárt összekattintják… de… Dörgés csattan, és ömlik, mintha dézsából öntenék.
- Nem tesz semmit! Ne tanakodjatok, semmirekellők! Fürgébben, ne piszmogjatok, becsukni, rázárni! - vezényel Marlipont, és fogai villognak a sisakrostély rácsán át. "Felhőszakadás! Csak ép legyen a zsineg!" Madorján gyengeséget színlelt, ájuldozott, a darabontok karjába roskadt, veszkölődtek vele, az első szúrós hegyeket már érezte a vállával, felordított - és teljes hosszában elvágódott.
Sötétség és csend. Az eső szemerkél. Megtapogatta az oldalát: ép. A lába: egyenesebb nem is lehetne. "Ha nem lett volna a vödör - gondolta -, már én sem lennék. Balga ez a Marlipont! Nem volt kíváncsi, miféle zsineg az, honnan van, semmi! Köszönöm neked. Uram, hogy nem adtál neki észt!… Most mit tegyek? Hol vagyok? Ott az árok. A fal. A bástya. Orsolya? Most nem mehetek őhozzá! Marlipont eszeveszett haragjában bizonyára az időgéphez ment, tehát utána, míg oda nem ér!"
Madorján inaszakadtából rohant, de csakhamar észrevette, hogy valamiképpen egyre lassabban halad. Mi ez?! Valahogy egyre kisebbek a lépései. Mindenható Isten - a Iába megrövidült! Kereste a bajuszt az orra alatt - nyoma sincs! Semmi kétség, Marlipont már az időgépnél van, és nem egy hetet, nem egy évet teker vissza, hanem vagy tízet hogy megkeresse, és mint tejfelesszájú tacskót tegye el láb alól…
Hát így állunk? Mit tegyen? Bemenni a faluba, beleolvadni a mezítlábas gyerekseregbe, elég hitvány egy helyzet, vagy tettessen némát, hülyét? És akkor talán nem ismeri fel, nem pécézi ki a féltékeny férj? Már öreg volt, így most harminc felé járhat! Mégis futott tovább, folyvást az időgép irányába, mígnem tűzvész fényét pillantotta meg. A falu égett. Még utánaszámolt az ujjain - hány éves lehet most Orsolya vagy inkább Orsika? Tizenkettő? Akkor még az apjánál, Handabandszky őrgrófnál varrogatja a kis krinolinokat a babáinak… Micsoda tűzvész! Csak az időgép nehogy…! Már a kertek alatt járt. Ég Pattogár háza is, a parasztok meg kihajtották a jószágot a mezőre. Jaj, nem jószág, fegyveres harcosok azok, a csőcselék lerángatja a cipőjüket! Rabolnak, mint ez a harctéren szokás. Ott fekszenek sorjában. Ki a csoda az? Marlipont színeit viselik, ott meg maga Marlipont tör ki a tűzből, fegyvertelenül, ló nélkül, sisak nélkül, futtában csörömpölnek rajta a vasak, mert mögötte ott jön lovon a sógora és a másik is, karddal a kezében! Ez igen… nyilván szemet vetettek a birtokra, és gondoskodás helyett fegyverrel támadtak rá! De csak az ostoba korrigálja ily módon magának Fortunát, nem Kronosz lovagja…
Madorján száradó parasztgatyákat, rékliket húzott le a kerítésről, meglocsolta éket egy vödörhól, a fejére tette a csöpögő rongyokat, és a már szintén lángoló időgéphez rohant. Megpörkölődött a szemöldöke, perzselt a hőség, az ajtó meg mintha belülről be volna támasztva - nem enged! Beugrott a kertbe - a gyerekek mindig fürgébben mozdulnak a felnőtteknél -, az alsó elesett övéből kihúzta a pisztolyt - van puskapor a serpenyőben? Van! Odaugrott a kis ablakhoz, erről az oldalról a deszkák csak füstöltek, most kaptak beléjük az első lángocskák, lábujjhegyre állt, benézett, ott fekszik Forgattyús átvágott torokkal, lábával az ajtónak, ezért nem engedett…
Nem volt más megoldás. Megcélozta a fogantyú lángoló markolatát! "Csak nehogy túl nagy erővel érje a lövés, mert annyira visszatekeredik, hogy eltűnök, és nem leszek a világon, ó, hogy az ördög vinné el!" Ahogy ezt végiggondolta, már lőtt is. A dörrenést már nem hallotta. Hanyatt feküdt, és a szürke felhők borította mérhetetlen eget szemlélte. A szél susogott, csend volt, és sehol egy lélek. Félt megmozdulni. Ha csecsszopó vagyok, akkor hogyan jutok el a karig? Ez volt az első gondolata. Hozzáért az arcához. Tejfölösszájú vagyok, de fogaim azért vannak. Ez is valami. De vajon nem tejfogak? Nem tudta megszámolni a zápfogait a nyelvével.
- Saperlipopette! - próbálta kimondani hangosan. Sikerült - tehát nem csecsszopó! Talpra ugrott, és futás az időgéphez! Most az volt a fontos, nem saját maga, azt sem tudta, nyolc- vagy tizennégy éves-e! Hogy elérje a kart, fel kellett másznia egy zsámolyra (mégiscsak volt ereje annak a golyónak!), két kézzel megragadta, de ez kevésnek bizonyult, egész testével nekiveselkedett - és felkiáltott meglepetésében, mert a feje lágyát beleverte a mennyezetbe, minthogy nem ugrott le időben a zsámolyról, és hirtelen megnőtt… Először a dudort tapogatta meg a fején" aztán az ajkát: nincs alkalmasabb időmérő a borostánál! Jól van, már serked a bajsza!
Az éjszaka közepén állította meg az időt. "Bár lehetne negyedszázaddal visszamenni, amikor Marlipont és sógorai még ki sem látszanak a földből, jaj, de csodálatos volna! De akkor nemcsak hogy csecsszopó lennék, de egyenesen eltűnnék, mintha sosem lettem volna a világon. Jaj, de kár, saját kezűleg rángatnám ki őket a bölcsőből! De túlságosan előre sietnem sem szabad, mert Orsolya is öregszik, és nem tudni, nem áll-e ott valaki a jövőben az időgépnél karddal a kezében, vagdalkozásra készen - megesett már ilyen!"
Nem tudta, mit tegyen, és akkor valaki döngetni kezdte az ajtót. Az be volt támasztva egy deszkával, ezért mély hangon kiáltott az övéinek, hogy hozzák gyorsan a faltörő kost! Madorján tehát gyorsan visszatekerte az időt egy héttel, és már senki sem volt ott. "Ura vagyok az időnek, de nem mozdulhatok innen egy lépésre sem, szép kis uralkodás ez! Törököt fogtam, nem enged… Napjaim végezetéig börtönöm legyen az időgép, vagy átlendüljek a plusquamperfectumból a futurumba? Impossibile est! Így itt egykettőre éhen veszek!"… De már megint babrálja valaki a reteszt kívülről, és suttogás hallatszik: - Engedj be, kedvesem, én vagyok az, Orsolya!
Az óvatos Madorján hozzákötött egy zsineget a karhoz, és úgy lesett ki a résen. Ha nem ő az, meghúzom, mielőtt rám lőhetne a deszkán át, de még ha úgy is esne a dolog, hullaként eldőlve megrántom a zsineget, ezzel visszatekerem vele a kart, és feltámadok! Minden megtörténhet. Nemegyszer, ha az ember bajban van, és ott áll a kart magához kötözve, míg az idő repül visszafelé: a Iába alatt, a sarkokban, a falak mentén vonagló holttestek jelennek meg, felélednek a fordított agóniában, körmükkel kaparják a véres palánkot, és elszállnak, mint a füst: amikor így állt ott egyszer, két haláltusájában összeakaszkodott alak kiszakadt az időből, és úgy oldalba vágta, hogy kis híján elengedte a kart. Nem, ez igazán Orsolya! Beengedte, és az a mellére vetette magát: - Ments meg! Csinálj valamit, hogy ő ne legyen, hogy meg se szülessen, nézd, hogy ver engem! - Megmutatta a kék foltokat a vállán, a sebhelyeket… Először is egy falás ételt akart hozatni magának, akár csak árpalepényt, vagy megtenné egy kis gomolyatúró is… alig tette ki a lábát, erősödő dobogás, majd hirtelen megállított hátasló horkanása hallatszott - hát már megint? Majd megveszett, amikor megismerte Marlipont hangját, a menekülő Orsolya üldözőinek élén, így hát visszatekerte az időt egy évvel - kénytelen volt rá! Már megint nyelheti az éhkoppot. Addig-addig manőverezett, míg teljesen bekerítették - mert már ott tanyáznak a sógorok is, Marlipont is gyülevész hadával és maga az őrgróf és a koldusok és királyi besúgók és a várgarnizon tisztjei (a csicskások ágyúkat görgetnek!) és útonállók, hatalmas néptömeg az időgép körül, öregeket toboroznak, felfegyverzik őket, de ugyanakkor, ellenkező esetre is számítva, kis tökmagokat soroznak be, megtanítják őket a muskétákkal bánni, hogy így mindkét időoldalról csapdába csalják a szerencsétlen Madorjánt! Az öregeket hátrafelé nem kerülheti el, a taknyosokat előre. És kiabálnak: "Be van kend kerítve, becsületszóra, lovagi becsületére jöjjön ki!", mert attól tartanak, hogy kétségbeesésében elkövet valamit a karral - és ez bizony megeshet. Lényegében a következő választás előtt állt: a rabság (már azon vitatkoztak, hogy a városi börtönbe kerüljön-e vagy az őrgróféba, Marlipont tömlöcébe vagy a sógorokhoz) vagy a nemlét, a gyalázat vagy a becsületes halál. Orsolya vitéz, de sorsüldözött kedvese a legszörnyűbb, legfennköltebb kiutat választotta. Teljes hátramenetet adott, előbb azonban odakötözte a kart egy zsineggel a gerendához a sarokban: "Elpusztulok, de az idő tovább száguld visszafelé, mindenkit magammal viszek a nemlétbe!"
Gyorsabban tűnt el, mint egy kis ködgomolyag a viharban, és vele a többiek is. Csak amikor a legrégibb századokban szétmállott a zsineg, a kar akkor tért vissza a középhelyzetbe. De már őserdő nőtt az időgép körül, egy szempillantás alatt áthatolhatatlan rengeteg keletkezett, bölények lökdösték a gerendákat, teltek a hónapok, egy a csordájától elvert, bozontos orrszarvú bömbölve csörtetett be, kidöntve a korhadt ajtót, és eltűnt, mint a kámfor, amikor szararával megdöfte a kart - a tölgyrengeteg helyén, ritkásan, a nedvesebb részeken rododendronok és nyitvatermő páfrányok nőttek, ez már a karbonkorszak volt: emberi településnek nyoma sincs, maga az időgép sem áll már, sehol semmi, egyedül egy különleges pont, amely felett szivárványszínűen remeg és hullámzik a levegő…

Stanislaw Lem: Ismétlés (V). rész)

Trurl kikapcsolta a vetítőt, huzigálta a vezetékeket, a király pedig egy szó nélkül leült a trónjára, de látszott rajta, hogy nincs túlságosan elragadtatva a vetítéstől. Klapanciusz a torkát köszörülte.
- Nem akarom untatni királyi felségedet, ezért három szóban összefoglalom az egészet. A folyamat, amit a királyi felség látott, tipikus. A bonyodalom jelentéktelen volt, de akár ilyen, akár olyan, mindig hasonló véget ér. Az ellenfelek tevékenysége mindig a lehető legrövidebb sugárra korlátozódik a különleges pont mint centrum körül - ez az a hely, ahonnan irányítani lehet az idők futását. Ha az egyes időgépek hatósugarát nagyra vesszük, és így kevesebb lesz belőlük a planétán, akkor kevés lesz a harci középpont is. Ha a hatósugár kicsi, és bőségesen elegendő centrum van, akkor ennek megfelelően az összeütközési gyújtópont is több. De a dolgok tényegén mindez nem változtat. Meg lehet oldani azt is, hogy az időgép kezelőjét ne érintse az okozott változás. De ez sem hoz semmi újat. Mert akkor az a személy, aki utolsóként marad az időgépnél, arra kényszerül, hogy a régmúltba meneküljön; mivel pedig az idő feletti hatalom kérdése nem lehet közömbös egyetlen ember számára sem, a konfliktus logikája arra kényszeríti, hogy teljesen ember nélküli korszakba lépjen vissza. Ezzel kilép a történelemből, és többé nem vesz részt az időgépért folytatott harcokban. Ha a bolygón csak egyetlen különleges pont található, egyetlen nagyhatalom jön létre, amely azt kézben tartja, és állandó harcban áll a decentralizáló mozgalmakkal, ugyanakkor belviszályok is folynak az idő kormánylapátjáért. A legbölcsebb egyének azt tanácsolják, hogy senkitől sem hozzáférhető különleges pontokat készítsünk, például azáltal, hogy robbantgatásokkal a földkéreg mélyébe szorítjuk azokat. De ha a különleges pontok helyett az időhatalom fogalmát vezetjük be, kalandozások, rablóhadjáratok indulnak, megjelenik az időgyarmatosítás és az időgengszterizmus, kísérletek az időhatalmi technika monopolizálására, mert amit egyesek felfedeztek, azt előbb-utóbb mások is meg tudják ismételni. Ha pedig az újkort vesszük kiindulási alapul, időháborúhoz vezet. A stratégia lényege abban áll, hogy be kell keríteni az ellenséget a jövő felől, és a fejlődés mélyére kell taszítani - a múltba -, vagyis ismét regresszió kezdődik. Akinek a kezében van az idő, azé a hatalom, tehát harc folyik érte, fokozva az új támadó és védelmi technikák kifejlesztését az idődimenzióban…
- Amint látom, a megfordítható idő inkább csak új bajok forrása, mintsem hogy előnyös lenne - mondta Hipolip komoran. - Nem tudtok segíteni ezen?
- Próbálkoztunk az időben való mozgás korlátozásával akcelerációs szelepek és más biztosítékok segítségével, uram - felelte Trurl -, de akkor az érdekeltek elsődleges célja ezeknek a korlátoknak a megszüntetése.
- No, jól van. És ha a civilizációt a szellemi kultúra magas etikai, liberális, humanitárius és pluralista szintjére emelnénk?
- Ilyet fél kézzel be tudunk programozni, felséges úr - mondta Klapanciusz. - Abban a meggyőződésben nem tettük ezt, hogy ez sem hoz semmi újat, de ha felségednek ez a kívánsága, kérjük, nézze meg… Trurl?
Az gyakorlottan sorra nyomkodta a billentyűket, áthelyezett néhány csatlakozódugót, elcsavarta az áramerősítő gombját, és felsóhajtott:
- Kész.
- Melyik lesz?
- Az idő mint az állandó gravitációs változások függvénye.
A fénysugár az alabástrom lapokra vetődött. Trurl megélesítette a képet. Madorian az asztal fölé hajolt.
- Ő az? - kérdezte, a pillanatfelvétel-sorozatot szemlélve.
- Igen.
A tábornok gépiesen megigazította a hajtókáját.
- Ursula Morribond. Nem ismered meg?
- Nem. Akkor tízéves volt.
- Jegyezd meg, hogy ő nem ad át neked semmi technikai részletet. Csak információt kell kapnod tőié, hogy van-e már nekik krondájuk vagy nincs, és hogy a hadműveleti készültség állapotában van-e.
- Tudni fogja? Bizonyos ön ebben?
- Igen. Nem szószátyár, de a felesége előtt nincs titka. Mindent megtesz, csak hogy megtarthassa. Majdnem harminc év a korkülönbség!
- A nő szereti?
- Nem hiszem. Inkább imponál neki. Ugyanarról a vidékről származol, ahonnan ő, ez jó. Gyermekkori emlékek. Ne siesd el! Azt javaslom, légy tartózkodó! Ez a férfivarázs titka. De tudod te magad is.
Madorian hallgatott. Figyelmes arca a műtéti felület fölé hajló sebészére emlékeztetett.
- Ma van a bevetés?
- Ma, minden óra drága.
- Nekünk van hadműveleti krondánk?
A tábornok ingerülten krákogott.
- Ezt nem mondhatom meg neked, magad is tudod jól. Egyelőre tart az egyensúly: ők nem tudják, hogy nekünk van-e, mi pedig, hogy nekik van-e. Ha elkapnának…
- Kitapossák a belem, hogy megmondjam!
- Meg kell értened.
Madorian felegyenesedett, már emlékezetébe véste a nő arcát a fényképeken.
- Kész vagyok.
- El ne feledkezz a pohárról! Nem is válaszolt.
Már nem hallotta a tábornok szavait. A fémtölcsérek az asztal zöld posztójára vetítették a fénycsövek fényét. Az ajtó kivágódott, mintha belerúgtak volna, a szárnysegéd rohant be egy papírszalaggal a kezében, egyenruhájának zakóját gombolgatva.
- Tábornok, készültség Hassy és Doepping körül! Minden út lezárva.
- Azonnal. Madorian, ön már tud mindent. Igen?
- Igen.
- Sok sikert!
A felvonó megállt. A pázsit félrehúzódott, majd visszatért helyére. A nedves levelek illatába ingerlő, de nem kellemetlen szag vegyült - nitrogén. Bemelegítik az első fokozatot - gondolta. A lámpák a távolabb állók kezében kiemelték a homályból az álcázóhálót.
- Anakolut?
- Avocado.
- Kövessen!
Ment a sötétben a köpcös tiszt után, aki hajadonfélt volt. A helikopter fekete árnyéka mint hatalmas száj tátongott a homályban.
- Hosszú az út? - Hét perc.
Az éjszakai madár bőgve röppent fel a magasba, aztán landolt, a légcsavar még forgott, de már álltak, a láthatatlan fűszálak lengedeztek a mechanikus száltól, és csiklandozták a lábát.
- A rakétához.
- A rakétához, igenis. Semmit sem Iátok. Megvakultam.
- Odavezetem önt kézen fogva. - (Női hang!) - Ebben van a szmoking. Kérem, öltözzék át. Aztán bújjon bele ebbe a burokba!
- A lábamat is dugjam bele?
- Igen. A zokni és a lakkcipő ebben a tokban van.
- Mezítláb kell ugranom?
- Nem mezítláb. Ebben a zokniban. Aztán összetekeri az ejtőernyővel együtt. Megjegyezte?
- Igen.
Eleresztette ezt a kicsi, erős női kezet. Átöltözött a sötétben. Arany lapocska. Cigarettatárca? Nem, öngyújtó. Fénycsík villan.
- Madorian!
- Jelen.
- Készen van?
- Készen.
- A rakétához, utánam!
- Igenis, a rakétához.

Stanislaw Lem: Ismétlés (VI). rész)

Egy éles fénysugár világította meg az ezüstös színű alumínium lépcsőt. Teteje homályba veszett. Mintha gyalog kéne felmennie a csillagokig. Nyitott csapófedél. Hanyatt feküdt. A fénylő műanyag burok, amit magára húzott, zizegett. Hozzátapadt a ruhájához s kezéhez.
- Harminc, huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat, huszonöt, huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő, huszonegy, húsz. Figyelem! Húsz a zéróig tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, figyelem: hét másodperc múlva start! Négy, három, kettő, egy, zéró!
Mivel várta a dübörgést, ami a magasba emelte, úgy találta, hogy túl gyenge. A hólyagként fénylő műanyag szétlapult rajta, mintha élne. A fene egye meg, eltakarja a száját, no! Nagy nehezen félrehúzta a hártyás anyagot, kapkodta a levegőt.
- Figyelem, utas! Negyvenöt másodperc a ballisztikus csúcsig. Számoljak már?
- Nem. Tíztől kérem.
- Értettem! Figyelem, utas! Ballasztikus apogeum. Négy felhőréteg, cirrosztrátusz és cirrokumulusz. Az utolsó alatt a láthatóság hatszáz. Vörösre bekapcsolom az ejektort. Az utas ejtőernyője?
- Rendben van. Köszönöm.
- Figyelem, utas! Második ballasztikus ág, első felhőréteg, cirrosztrátusz. Második felhőréteg. A hőmérséklet mínusz negyvennégy. Lent plusz tizennyolc. Figyelem, tizenöt az ugrásig! Célra tartás, zéró a százra, oldalelhajlás normán belül, a szél NN2 hat méter per szekundum, láthatás hatszáz; jó. Figyelem! Sok sikert! Ugrás!
- Viszontlátásra! - mondta, érezve a szó groteszk voltát, amit egy olyan embernek mondott, akit sohasem látott, és nem is fog látni.
Kizuhant a homályba, a levegőt a nagy sebességtől szinte keménynek érezte. A levegő fütyült a feje körül, 8 meg bukfencezett. Egyszer csak könnyű ütést érzett, fejjel felfelé fordult, mintha valaki egy láthatatlan horoggal akarta volna kifogni a sötétségből. Felnézett - az ajtóernyő elérhetetlen volt.
Szép munka.
Zuhant, nem is tudva, milyen gyorsan. Valami feltűnt a távolban a Iába alatt. Milyen világos! Az ördögbe! Csak ne valami kis tó legyen t Egy az ezerhez az esélye, de mit lehet tudni… Halk, tompa neszt hallott, ahogy Iába elérte a hullámzó felszínt. Gabonatábla volt. Elmerült benne, ráborult az ejtőernyő. Lekuporodva kikapcsolta a tartószíjakat, és elkezdte összegöngyölni a mohaszerű, furcsa anyagot, amely tapintásra a pókhálóhoz hasonlított. Göngyölte, göngyölte - ez volt a legfáradságosabb dolog. Legalább fél órába telt. Egyelőre a kronogamban volt. Felvegye már a lakkcipőt, vagy még ne?
Jobb lesz minél előbb. A műanyag visszaveri a fényt.
Elkezdte tépkedni a burkot, mintha ki akarná csomagolni saját magát. Éjszakai emlék. Ajándék. Lakkcipő, zsebkendő, zsebkés, névjegyek.
Hol van a pohár?
A szíve dobolni kezdett, de az ujjai már megtalálták. Nem láthatta, az egész égboltot felhők borították. De megrázta, és hallotta a csobogást. Vermut volt benne. Nem szakította le róla a hermetizáló hártyát. Majd lesz még rá idő, megbotolhat, kiöntheti. A poharat zsebre tette, az összehajtogatott ejtőernyőt begyömöszölte a tokba, beletette a vastag ugrózoknit, a széttépett műanyag burkot is. Állítólag semmi sem fog tőle meggyulladni. És ha mégis? Nem volna jobb kimászni ebből a gabonatáblából?
Az utasítás jobban tudja.
Megtalálta a tok megvastagított fenekén a fogantyút, beledugta az ujját, megrántotta, mintha sörkonzervet nyitna, a tokot az esésekor letarolt helyre dobta a gabona közé, és várt.
Semmi, csak egy kis füst. Sem láng, sem szikra, sem fény. Talán csütörtököt mondott? Vaktában odanyúlt, és csaknem felkiáltott, mert már nem volt ott a degeszre tömött tok, tele szövettel, zsineggel - hanem csak egy kupac meleg, de nem égető maradvány, olyan, mint egy elszenesedett papírcsomó.
Szép munka.
Megigazgatta magán a szmokingot, a csokornyakkendőt, és kiment az útra. Az út szélén haladt, elég gyorsan, de nem túlságosan, nehogy megizzadjon. Fa, de milyen? Hárs? Ez még valószínűleg nem az. Kőris. Biztosan? Nem látni. A kápolna a negyedik mögött kell hogy legyen. Mérföldkő. Megvan!
A kápolna fehérre meszelt fala szinte világított az éjszakában. Tapogatózva kereste meg az ajtót. Könnyen kinyílt. Vajon nem túl könnyen-e? És ha nincs elsötétítve az ablak? Leállította a kőpadlóra az öngyújtót, meggyújtotta. Tiszta, fehér fény töltötte be a zárt teret, csillogott a kis oltár elszürkült aranyozásán, az ablakon, amely kívülről valami sötét anyaggal volt beragasztva. Figyelmesen megnézte magát az üvegtáblában, forgolódva, sorban ellenőrizve a szmoking vállát, ujjait, hajtókáját, nem tapadt-e hozzá valahol a műanyag fóliából egy darabka. Megigazította a kendőt a zsebében, lábujjhegyre emelkedett, mint egy színész fellépés előtt, és ahogy nyugodtan lélegzett, enyhe gyertyaszagot érzett, mintha nemrégen még égett volna. Eloltotta az öngyújtót, ismét sötétben volt, kiment, óvatosan lépkedve a kőlépcső fokain, és körülnézett. Sehol egy lélek. A felhők körvonalai helyenként fehérlettek, de a hold fénye nem tudott áttörni közöttük, igencsak sötét volt. Már kimérten lépkedve az aszfalton, nyelve hegyével hozzáért a bölcsességfoga koronájához. Kíváncsi volna rá, mi lehet benne. Természetesen nem kronda, de még csak nem is a robbanószerkezete. De méreg sem lehet, egy pillanatra látta, mit tett a "fogász" a csipesszel a korona aranyüregébe, mielőtt teletöltötte cementtel. Egy borsószemnél kisebb rögöt, olyat, mint a gyerekek számára cukormázzal bevont gyógyszerek. Adó? De nerci volt mikrofonja. Semmi. Miért nem adtak mérget? Nyilván nem lehet rá szükség.
A távolban egy facsoport mögül előbukkant a ház, ki volt világítva, zajos volt, zene szállt ki a sötét parkba. A gyepen ott remegett az ablakok fénye. Az emeleten valódi gyertyák, kandeláberekben. Számolta a kerítés oszlopait, a tizenegyediknél lassított, megállt egy fa odavetődő árnyékában, ujjaival megérintette a rácsot, az rugószerűen szétnyílt, könnyedén átlépte az alsó párkányt, amely nem húzódott félre, átugrotta a sövényt, és már a kertben is volt. Árnyéktól árnyékig lopózott, míg a kiszáradt szökőkútnál előhúzta zsebéből a poharat, körmével felfeszítette a fóliát, amellyel le volt ragasztva, letépte róla, összegyűrte, és a szájába tette, hogy lenyelje egy korty vermuttal. Így, ezzel az aperitifespohárkával a kezében ment lassan az ösvény közepén a ház irányába, minden sietség nélkül, mint rövid sétáról visszatérő vendég, aki felhevült a táncban, és enyhülést keresett. Megtörölte zsebkendőjével az orrát, egyik kezéből a másikba téve át a poharat, azoknak az árnyékai közt, akik az ajtó két oldalán álltak, nem látta az arcukat, csak az őt követő felületes pillantásukat érezte.
A fény szinte kék volt az első lépcsőkön, a többín melegsárga, a zene keringőt játszott. "Simán megy minden - gondolta. - Vajon nem túl simán?" A teremben tömeg volt. Nem vette észre azonnal a nőt. Már csak két lépésre állt tőle, férfiaktól körülvéve, akik rendszalagokat viseltek a hajtókájukon, amikor a terem másik végében csörömpölés hallatszott, valaki elesett, egy libériás lakáj, de olyan lendülettel, hogy a poharakkal teli tálca kiesett a kezéből, fehér és vörös bort fröcskölve szerteszét. Micsoda balkezes fickó! Ursula környezete mintegy parancsszóra arra fordította a fejét. Csak Madorian nézett őrá. A nőt meglepte ez a pillantás, bár alig kapta el.
- Nem ismer meg engem, ugye? - Nem.
Letagadta, hogy visszautasíthassa. Hogy félbeszakítsa. Nyugodtan elmosolyodott. - És a fekete pónira emlékszik? A fehér csillaggal. És a fiúra, aki megijesztette a léggömbjével?
Felvonta a szemöldökét. - Ön az?
- Igen.
Nem kellett bemutatkozniuk, ha már egyszer gyermekkori pajtások voltak. Csak egyszer táncolt vele. Később inkább távol tartotta magát tőle. Jóval egy óra után kimentek a parkba. Egy olyan ajtón szöktek ki, amelyet csak a nő ismert. Ahogy a fasorok közt sétáltak, hol itt, hol ott pillantott meg a fák árnyékában álldogáló embereket. De mennyit! Amikor átlépett a kerítésen, nem is vette őket észre. Különös.
Ursula ránézett. Arca fehérlett a holdfényben, amely áttörte a felhőket az éjszaka második felében - úgy, ahogy az lenni szokott.
- Nem ismertem meg önt. De mégis emlékeztet engem valakire. Nem arra a fiúra. Valaki másra. Talán egy felnőttre?
- Az ön férjére - felelte flegmatikusan. - Amikor huszonhat éves volt. Ismernie kell fényképről… azokból az időkből.
Felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg. Ön honnan tudja ezt? Elmosolyodott.
- Hivatalból. Sajtó. Pillanatnyilag… haditudósító vagyok. De civil múlttal. Nem figyelt a szavaira,
- Ön ugyanarról a vidékről való, mint én. Ez elgondolkodtató.
- Miért?
- Valahogy… nem is örülök neki. Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szinte félek.
- Tőlem?
Őszinte volt, naiv, meglepett.
- Dehogy, ugyan már! De ez mintha… mintha a sors keze volna. Az ön hasonlósága és az, hogy ismertük egymást mint gyermekek.
- Mi különös van ebben?
- Nem tudom önnek megmagyarázni. Olyan ez, mint valami előjel. Erre az éjszakára. Mintha ez jelentene valamit.
- Ön babonás?
- Menjünk vissza! Hűvösödik.
- Sosem szabad megfutamodni.
- Mit mond már megint?
- Nem kell elfutni a sorsunk elől. Ez úgyis lehetetlen.
- Ha ön tudhatná.
- Hol van a pónija?
- És az ön léggömbje?
- Ott, ahol mi is leszünk száz év múlva. Minden elbomlik az idővel. Nincs hatékonyabb bomlasztó erő.
- Úgy beszél, mintha öregek lennénk.
- Az idő az öregek gyilkosa. De mindannyiunk számára megfoghatatlan.
- Úgy véli?
- Tudom. - És ha…? - Tessék?
- Nem, semmi.
- Akart valamit mondani.
- Csak úgy hiszi.
- Nem csak hiszem, hanem azt is tudom, mi volt az.
- Ejha!
- Egy szó.
- Melyik?
- Kronda.
Megrezzent. Őszintén megrémült.
- Mit…?
- Kérem, ne féljen. Mi ketten vagyunk azok az outsiderek, akik tudják ezt az ön férjén és Forgatius doktor szakemberein kívül. A Neggeneu-központbelieken kívül.
- Mit tud ön? És honnan?!
- Ugyanazt, amit ön.
- Lehetetlen! Az titok.
- Ezért nem mondtam volna ki ezt a szót senki előtt, önön kívül. Tudtam, hogy ön is ismeri.
- Hogy tudhatta azt? Ön… sokat kockáztat. Tud róla?
- Semmit sem kockáztatok, mert az én információim is vannak annyira legálisak, mint az önéi. Azzal a különbséggel, hogy én tudom, ön kitől hallotta, de ön nem tudja, hogy én honnan tudom.
- Ez nem előny az ön számára. Ön honnan tudja? - És azt is mondjam meg, hogy ön honnan…?
- Vajon azt is tudja… mikor.
- Ne tréfáljon!
- Ne tréfáljak? No, akkor ön nem is tud semmit! A nő szinte reszketett.
- Nem mondhatom meg önnek. Nincs rá jogom.
- És azt?
- Azt megmondtam, mert annyit elárult az ön férje is.
- Talán valaki… honnan tudja, hogy ő volt?
- A kormányban senki sem tudja az elnökön kívül. Az elnököt Morribondnak hívják. Nem egyszerű?
- Nem. És hogyan? Á! Hallgatóztam?!
- Nem. Nem hiszem. Szükségtelen volt. Meg kellett hogy mondja önnek. - Miért? Ön azt hiszi, hogy én…
- Nem. Éppen azért, hogy ön ezt sohase kívánja meg. Kénytelen volt rá, mert valami olyant akart adni önnek, ami a legnagyobb értékkel bírt számára.
- Ah, tehát nem hallgatózással, hanem pszichológiával? - Igen.
- Hány óra van?
- Hat perc múlva kettő.
- Nem tudom, mi sül ki mindebből.
Az őket körülvevő sötétségbe bámult. Az ágak jól kivehető árnyéka vibrált a kavicsos ösvényen, és pillanatokra úgy tűnt, hogy mozdulatlanok, és a föld remeg. A zene mintha más időből érkezett volna hozzájuk.
- Botrányosan sokáig vagyunk itt. Ön még nem találta ki, hogy miért? - Kezdem sejteni.
- A titok, amely… ezt teszi a világgal, nem titok már… két óra nulla perc… előtt. Lehet, hogy megszűnünk létezni. Ezt is tudja?
- Tudom. De ennek nem ezen az éjszakán kellett volna történnie. - De igen.
- Még voltak bizonyos… komplikációk. De már nincsenek. Majdnem hozzáért a mellével. Hozzá beszélt, de nem látta őt. - Ő fiatal lesz. Teljesen bizonyos benne.
- Úgy bizony.
- Kérem, ne mondjon semmit! Nem hiszem, nem tudom elhinni, bár tudnom kell, ez mintegy ingyen volna, és ez nem szokott megtörténni. De most már minden mindegy. Most már semmi sem változtathatja meg. Vagy meglátom őt olyannak, amilyen ön most, vagy Remmer azt mondta… Lehetséges elcsúszás is a depresszióban… gyermekké válhatok. Ön az utolsó ember, akivel előtte beszélek.
Reszketett. Átfogta a karjával, úgy támogatta. Mintha nem is tudná, mit beszél, azt dadogta:
- Mennyi idő… maradt?
- Percek… Két óra öt perckor… - suttogta. A szeme csukva volt.
Az arca fölé hajolt, és egyidejűleg a nyelvével megnyomta azt a fémfogat, olyan erősen, ahogy csak tudta. Kis kattanást hallott a fejében, és a nemlétbe zuhant…

Stanislaw Lem: Ismétlés (VIII). rész)

A kép eltűnt, és csend lett.
- Nem valami szívderítő! - sóhajtotta Hipolip. - És ha az idő szerteágazhatna? Bocsánat az összehasonlításért, de mint egy folyó. És ha szabályozni lehetne, mint egy csatornarendszert? Mit szóltok hozzá?
- Megpróbáltuk ezt is - mondta Trurl. - Az eredmény: teljes káosz. Magánidők keletkeznek, öblök és áradások alakját öltve, amelyek az álomképek externalizációjából erednek. Felforgató kronautika keletkezik, amely - a társadalom széthullásával fenyeget, tehát a hatalom üldözi. Megjelennek a jelenlegiséget bizonyítd személyi igazolványok, retrokronális adók, kronizáció, interkron időőrség, időközi csempészet, bandák, a kivégzetteket feltámasztó bűnözők, időkörök és naptárbiztonsági hadtestek. Tömeges időkivándorlás indul meg, tülekedés, az emberek egymást utánozva törtetnek a divatos korszakokba, az egy időben élők ki akarják űzni maguk közül a megrögzött idővándorokat, és isten tudja, miért, mindenki azt hiszi, hogy más időben biztosan jobb lenne. Kialakul az értékes pillanatok rejtegetése, kuporgatása és rablása, szekuláris tőzsde jön létre, hamis vagy körben forgó idők keletkeznek, időfogságok és börtönök. Erotikus, misztikus és politikai perpetuátorok épülnek, a csodálatos pillanatok elnyújtására szolgáló műszereket szerkesztenek. Az emigránsok, reemigránsok és kontraemigránsok tömegei száguldoznak ellentétes irányokba az évszázadokon át, egymásnak ütközve, ha találkoznak. Mindez úgynevezett háborús görcsökhöz vezet és a történelem interpunkciós bizonytalanságához. Ha az egyik állam által felbujtogatott időharcosok likvidálják a másik állam jövendő Caesarját a pólyában, az nem nő fel, nem lesz Caesar, nem arat győzelmeket, tehát nem lesz többé szükség arra, hogy pendelyes korában megfojtsák, hanem egészségben felnő, győztes háborúkat folytat, akkor ismét időgyilkosokat küldenek a bölcsőjéhez, és ez így megy körbe-körbe. Nyolcszáz fajtáját tártuk fel ennek az úgynevezett circulus temporalis vitiosusnak, de úgy vélem, hogy végtelenül sok lehet belőle. No, és a kronoperverzió?! Futorofilis, órafetisizmus, delectatio tercporosa, autopedofilia, vagyis önmaguk megtámadása kéjsóvár öregemberek által az ártatlan falusi gyermekkor éveiben, és a kronánia? És a jövőbeli technológia gazdasági válságokat okozó dömpingszerű importja? És az időrablások? Kegyelmes királyom, órákig sorolhatnám! A lehető leghevesebben lebeszélem…
- Jól van! Meggyőztetek, hogy a visszafordítható és osztható idő nem válik be a teremtésben - mondja a király kifejezetten ingerülten. - Találjatok ki valamit! Bátrabban! Gondolkodjatok el például azon, hogy a jelen világ elég közömbösen viseltetik lakói iránt. Sem a jóindulatot nem viszi túlzásba, se nem gyötri módfelett. Ez a közömbösség könnyen szül frusztrációt. Mint ismeretes, a szülők hideg közömbössége letéríti a helyes útról a gyerekeket, hát még a világ közömbössége! Vajon nem kellene előrelátónak, gondoskodónak lennie lakóival szemben, vigyáznia minden lépésüket, készségesen teljesítenie kívánságaikat? Egyszóval nem nekik kellene hozzá, hanem neki hozzájuk idomulnia! Mondjuk, hogy a fáradt vándor lezuhan a sziklaszirtről a szakadékba, mert megcsúszott. Összetöri magát a köveken. De a mi világunkban a kövek előrelátóan pihévé puhulnak azon a helyen. A vándor leporolja magát, és folytathatja útját. Mit szóltok hozzá? - A király egyre jobban lelkesedett. - Hát nem jó? Miért nem mondtok semmit?
- Mert a jóindulat relatív dolog - mondta Klapanciusz. - Maradjunk az előbbi vándornál. Ki ez? Talán elege volt az életből, és a szakadékba vetette magát? Vajon ez esetben a köveknek keménynek kell maradniuk? De ez a gondolatolvasást feltételezi.
- Tegyük fel! Mi van abban, hogyha úgysem korlátozza alkotói szabadságunkat semmi? - védte ki a király az ellenvetést.
- Mi van abban? Ez a vándor, tegyük fel, fontos hírt visz. Ha odaér vele, az auridok legyőzik a benideket, ha nem ér oda, a háborút a benidek nyerik meg. Az auridok szempontjából a köveknek meg kellene lágyulniok, a benidek érdekében pedig még keményebbé kellene válniok. De ez még nem minden. Ha ez a vándor épségben átjut a hegyen, találkozik a mátkájával, aki fiút szül neki. Ez a fiú apja küldetését aljas és gyalázatos tettnek tekinti. Árulónak nevezi őt, mert elfelejtettem megemlíteni, hogy a vándor maga is benid volt. Fia vádjai úgy felrázzák a lelkiismeretét, hogy az általános megvetéstől körülvett ember felköti magát. Ha a jóindulatú ág letörik, a vízbe ugrik. Ha a kegyes víz partra veti, mérget nyel. És így tovább. Milyen soká kell a jóindulatú világnak fokozni elkeseredését azzal, hogy meghiúsítja fizikai pusztulását? Hát akkor inkább hadd kösse fel magát? De ha így van, akkor mi jobb: gyermektelenül elpusztulni a szakadékban, vagy felkötni magát a fia szemrehányásainak hatására? Királyom megbocsát, ha nem engedem szóhoz jutni. Tudom, hogy azt akarja mondani: minden attól függ, hogy az a vándor valóban áruló volt-e, azonkívül melyik harcoló fél érdemelte ki a győzelmet. Tegyük fel, hogy ha igazságosak akarunk lenni, inkább a benideknek juttatnák azt, mint fegyverekben gyengébbnek, de lélekben nemesebbnek. Tehát rosszul tette a vándor, hogy elárulta az övéit, és elősegítette az aurid győzelmet. De a dolog itt nem ér véget, mert mint történelmi folyamat nem szakítható meg. A benidek feletti uralom száz éve alatt az auridok - maguk sem tudták, miképpen - a legyőzöttek hatása alá kerültek. Akkor megértették a háború jogtalanságát, szövetséget kötöttek a benidekkel, egyenlő fettételek mellett, amivel a két nép jól járt. Tehát a köveknek kellett meglágyulniuk. De nézzük meg ezzel párhuzamosan azt is, mi lesz, ha a vándor elpusztul! Akkor a benidek győznek. A győzelem az addig békés, a művészeteket ápoló népet harciassá teszi. A művészeteket lenézik, hódító háborúkat folytatnak, és száz év alatt az egykor igazságszerető nép rablóvá válik - és végül az egész bolygó ellenük fordul, Akkor most hogy állunk? A dolgok ilyetén fatális fordulatát tekintve, a köveknek meg kell lágyulniuk, holott áruló zuhan rájuk. És mivel a történet, amelyet mesélek, mint minden más történet is, annak megfelelően kell hogy folytatódjék, hogy következményeit öt, ötven vagy ötszáz év távlatából nézzük-e: a köveknek hol meg kell szilárdulniuk, hol meg kell lágyulniuk. Így aztán a világ egészen megbolondulhat azon igyekezve, hogy egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolgokat csináljon.
- Igen? No, akkor találjatok ki magatok valami jobbat! - Hipolip király most már komolyan haragudott. - Mit gondoltok, minek hívattalak benneteket?! Miért hasonlítanak úgy ránk azok a lények, amelyekkel benépesítitek a próba-univerzumot, mint két tojás szokott?!
- Királyunk értésünkre adja, hogy plágiumot követünk el - felelte Klapanciusz, megfékezve növekvő ingerültségét. - Királyomnak igaza van. Tudnia kell azonban, hogy ez nem a hozzáértés hiányából, hanem éppen ellenkezőleg, a tapasztalatból fakad. Teljesen zavartalan rend csak a szellemes, de mégsem átgondoltan értelmes közösségekben uralkodhat. Ott nyüzsögnek, mint a méhkasban, az egzisztenciális egyenlőtlenség igénye nélkül. Semmi viszálykodás, válság - teljes harmónia és rend. Világainkat azért nem rendeztük be így, mert akkor királyunk szemrehányást tenne, hogy ez a harmónia ötletszegénységünkből fakad. Királyom olyan univerzumokat óhajt, ahol az értelem uralkodik. Minden teremtő ilyet kíván - isten tudja, miért. Hiszen az értelem telhetetlen: megszámlálhatatlanul sok lehetséges cselekvést hoz létre, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Az értelem egyik véglete a zsenialitás, a másik a félkegyelműség, ha az ész teljesen szabad, vagyis mindkét irányban határtalan. Világos dolog, be lehet programozni az értelem felséges harmóniáját is. A tudatot alakító program a legfenségesebb eszméket tartalmazhatja. Mégis mindenki lenézi ezt a fajta harmóniát, mert, mint mondják, kényszerű, nem hiteles, meghamisított, nem elég spontán, olyan, mintha futószalagon készülne. Itt csak attól ragyog a szellem napvilága, hogy valahonnan észrevétlenül idehurcolt eszmények megvilágítják. Ez csak egy automata, nem pedig a tét szabad eszmélése. Persze bevezethetünk szemben futó programokat is. Az egyik züllesztő, a másik felemelő, hogy az értelem szabadon választhasson, de kiderül, hogy ez sem az igazi, mert bár vannak válaszutak, a végük eleve adott. Annyi ebben a választásban a szabadság és az önrendelkezés, mint amennyi egy nadrágnak is van, amelyet a nadrágtartó felfelé, az általános gravitáció pedig lefelé húz. A filozófiai művekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szellemnek mindenekelőtt szabadnak kell lennie. De hát mi is a szabadság? Az esélyek határtalan száma. És hol van több belőle, mint a kiszámíthatatlanságban, ott, ahol minden lehetséges, mert semmi sincs eleve elrendelve? Természetesen ezt is meg tudjuk szerkeszteni. Akkor a csodálatos beteljesülések helyett állandósul a züllés és a tévelygés. Így tehát célunk a mélyreható ellentétek kialakítása kell, hogy legyen. Létre kell hoznunk a széles keskenységet, a jóllakott éhséget, a szent bűnt, sziklacsúcsot, amelyről nem lehet leesni, jóllehet semmi sem tart vissza, egyszóval azért kell megajándékozni a teremtményeket a szabadsággal, hogy abból szabad elhatározásukból cseppenként meríthessenek. Valahogy úgy alakult, hogy eddig senki sem rendelt nálunk világmindenséget, de bátorkodom megjegyezni, hogy azért bővelkedtünk nagyon igényes és felettébb válogatós kliensekben, akik sokkal szigorúbbak a mi produktumaink megítélésében, mint a természet termékeiében. Tehát a műhelyünkben a következő felhívást függesztettük ki a megrendelőkhöz: "Tisztelt ügyfelünk! Mielőtt leszólod a mi alkotásainkat, vess egy pillantást a természet teremtményeire! Nézz magadra és a hozzád hasonló lényekre! Miért nem iszonyodsz tőlük ugyanúgy, mint attól, amit nálunk rendeltél? Náluk minden üzemzavart a kísértés következményének tudsz be, véletlennek; ha valami selejtes bennük, azonnal hajlasz rá, hogy égi döntést, tragikumot, titkot sejts mögötte, ami lehet akár szégyenletes is, de mert az őskáoszból keletkezett - mindenképpen csodálatos. Azt, ami van, a legmesszebbmenőkig tiszteled, még ha fenét ér is, de amit mi kínálunk, nem szolgál rá a legkisebb elismerésedre sem, mert nem a káoszból emelkedett fel, hanem a mi logarlécünk és vonalzónk alól került ki!"